h14–99.  Vasárnapi Újság. Magyar prózát írók és levelezők.

 

2019.   03. 02. -

 

 

Tartalom

 

BEVEZETÉS

 

VÁROSOK

 

Reményi Ferencz: KÉPEK JAPÁNBÓL* 1895. 9. 134.

Reményi Frenc: III. KÉPEK JAPÁNBÓL1895. 15. 238.. Kamakura

V. Berdicsev város  és szórakozó helyei. 1882. 345.

A JAPÁN DRÁMA ÉS SZÍNPAD. 1902. 9. 139.

 

 

  A NŐKRŐL

 

  Pierre Loti: A JAPÁN  NŐK. 1891. 23. 370.

  Bartók Gábor.: -Millyen nőket becsülnek az okos férfiak?.1857. 483.

  Szemere Attila: A MIKADÓ (feleségei). 1891. 23. 367.

  A nök polgári helyzete különböző időkben és népeknél. 1861. 385

  Sz. E.: A NŐK AMERIKÁBAN. 1891. 90.

 

ORSZÁGOK

 

  A JAPÁNOK OROSZ-ELLENES LIGÁJA. 1904. 9. 443.

   Vay A. Péter: NIPPON: A MIKÁDÓ ÜDVARÁBAN. 1907.  535.

   Vay Péter: JAPÁN SZIVÉBEN 1907.  37. 737.

 

UTAZÁS

 

  AZ OROSZ TRÓNÖRÖKÖS KÖRÚTJÁRÓL. 1891. 487.

 AZ OROSZ TRÓNÖRÖKÖS ÁZSIAI ÚTJÁRÓL. 1891. 20. 324.

 

 

FÜGGELÉK

 

V.U. böngészés a google segítségével. Néhány töredékes szemelvény

 

 

BEVEZETÉS

 

 „A NŐKRŐL”  a sorozatban új fejezet. A japán, általában az ázsiai nő

  alárendelt szerepe közismert. Ugyancsak a színház végtelen, kimerítő

  és veszélyes jellege. A VU terjedelmes írásokban foglalkozik a témával.

  Figyelmet érdemelnek Vay Péter tartalmas beszámolói.

  A goggle tárháza a VU-hivatkozásoknak. Kosztolányiról hosszú tanulmány

  is olvasható.

 

 

 

VÁROSOK

 

 

Reményi Ferencz: KÉPEK JAPÁNBÓL* 1895. 9. 134.

* E czikksorozat lapunk munkatársa. Reményi Ferencz sorhajó-hadnagy tollából való, aki Ferencz Ferdinánd föherczeget földkörüli nagy útjában kisérte, s akitől lapunk már több izben közölt keleti útjában irt érdekes közleményeket. Szerk.

 

I.               Látogatás a keleti fővárosban.

Japán fővárosába Tokióba (régi nevén Yeddo) 1893 augusztus 30-án megérkezvén, legelső ezélom is az Aszaksza, vagyis a városliget meglátogatása volt. E hely Tokió legészakibb részében feküdvén, át kellett vágnom az egész városon. Eleintén ismerős városrészeken haladtam át, az út nem volt unalmas. Új épület tipusok, új mozzanatok vonultak el szemeim előtt, régiekkel vegyest.

Egy utczában oly sűrűn tolongott a nép, hogy csak kerülővel tehetett volna tovább jutnom. Vezetőm felvilágosított a tolongás okáról, Matszuri (vallásos ünnep), mondta.

Japánban két vallás van elterjedve: az ősi, nemzeti sinto («istenek útja») hit, mely alapjában elvileg az ősök és a természet istenített erőinek tiszteletéből áll, és az Indiából Khina és Korea utján ide vándorolt Buddha-vallás. Az utóbbi, noha eredetileg tisztán morál-tan, hosszú útján Japánig egy sok istenű vallássá fajúlt el. E két vallás Japánban nemcsak hogy békésen megfér egymás mellett, hanem részben elegyedett is, elvévén egymás isteneit. A japáni alkalmazkodott e vallási kettősséghez és többnyire mind a két hitnek hódol, —. amennyire annyira.

Derült természete vallási életében is visszatükröződik ; rajongás, önkínzás — testileg vagy szellemileg— távol van tőle. Nem hiszi, hogy isteneinek kedvében járna azáltal, ha az élet örömeinek bármelyikét is elmulasztaná; sőt meg van győződve arról, hogy a túlvilágiak örömüket lelik az e világiak jókedvében. Ezért a matszurik inkább csak népmulatságok, melyeknél vallásos cselekményeknek édes kevés szerep jut. Minden főbb istennek megvan a maga matszurija, melyet természetesen ott ünnepelnek, ahol az illető istennek temploma van. Az istenek pedig nagy számmal levén, van ürügy a vigalomra az egész éven át, kivéve a november hónapot, mikoris az istenek egy szent helyen évi gyűlésüket tartván, szent helyeiktől távol vannak. Különben az istenek csak kisebb kéjutazásokat szoktak tenni, amelyekre a «mikosi»-t, egy emberektől hordozott miniatur-templomot használnak. E kirándulások valamely közeli

templomig terjednek, ahol az isten néhány napra leszállván, ismét visszatér hivatalos templomába. Az oda- és visszautazás természetesen szintén kedvező alkalmat ád a népnek vigalmakra.

Egy ily vallásos népmulatság volt tehát e napon is. Valamely isten szokásos évi látogatását tévé valamely templomba. Ember-ember mellett állt kíváncsian tekingetve azon irányba, ahonnét a tóminak (isten) ünnepélyes kíséretével érkeznie kellett. Az utcza szépen fel volt díszítve tarka lampionokkal, virágos ágakkal; egy-két háznak tetején rögtönzött emelvények voltak, melyeken álarezos, fantasztikus mezekbe öltözött tánczosnők járták a szent kagura-táncot. Végre közeledett a menet. Elől sisik (oroszlánok) lépkedtek, t. i. kétlábú oroszlánok, akik vörös és aranylakkos, állatfejeket ábrázoló álarczokkal igyekeztek maguknak nevükhöz illő kinézést adni. Mellettük vallási jelvényeket és ósdi lándzsákat hordozó emberek haladtak.

Ezeket lóháton ülő papok és egy zenekar követték, mely a legkülönfélébb sípokkal és dobokkal pokoli lármát csapott. A zenészek mögött a mikosi, a kámi gyaloghintaja tűnt fel. Négy erős férfi emelte rudakon a gyönyörűen faragott és lakkozott templom alakú alkotmányt. A közönség illedelmes, de meg nem illetődött magaviselete után ítélve, a mikosi lakója egy igen vidám természetű isten lehet, aki minden szertartásos megtiszteltetésről egyszer s mindenkorra eleve lemondott.

 

KÖRMENET EGY JAPÁN VALLÁSOS ÜNNEPEN: Az ünnepi kocsi

 

A mikosival azonban még nem ért véget a menet. Azután jött a java: a dasi, vagyis ünnepi kocsi. Két hatalmas kereken egy kétemeletes, minden oldalról nyitott szerkezet haladt, melynek tetejében, magasan a házak födelei felett egy óriási marczona japáni lovagnak, félelmetgerjesztő alakja trónolt. Az első emeleten tánczosnők tánczoltak valami tánezot, melyhez erősen döngetett dobok és mindenféle hangszerek szolgáltatták a zenét. A fantasztikus alkotmányt két ökör és egy sereg kuli vonta nagy nehezen tova. Emezek erős kötelekbe kapaszkodtak és a japán kuliknál minden nagyobb munkánál szokásos ütemszerű ordítozással buzdították egymást. Éneklő, sajátságos öltözeteket viselő gésák haladtak a dasi előtt, utána ujjongó népség özönlött, vásott fiúk nyugati utczagyerekek módjára a kocsi hátuljára kapaszkodtak. Igy haladt tova a fantasztikus alkotmány.

De jaj! Amott [i]alacsonyan a házak felett táviró-sodronypk feszít-vék, azokba okvetetlenül bele fog ütközni az ó-japáni harezos s áldozatul esik a legmodernebb elemnek. Soh' se féltsük a japánit! Tudja ő a módját, hogyan kejl régi intézményeit az új dolgokhoz alkalmaznia. A niint a dasi a veszedelmes sodronyok közelébe ér, megáll, a geisák, zenészek, vásott gyerkőczök szépen leszállnak, néhány ember kiold valáníí biztosító készüléket és a dasi felső részét hátrahajtja. Az ekkép megrövidített dasi azután szépen elhalad a sodronyok alatt, a másik oldalon felső részét ismét felállítják, tánczosnők, zenészek, utczagyerekek felmásznak és az ünnepi szekér mehet tovább a következő sodronyakadályig.

A népség elszéledvén, egy új tapasztalattal gazdagodva folytathattam utamat.

Végre, majdnem ötnegyedórai út után, czél-hoz értünk.

Az Aszaksza körülbelül olyan mulatóliget Tokióban, mint Bécsben a Práter. Különbözik azonban ettől az által, hogy nemcsak a nép szórakoztatására ós mulattatására ad alkalmat, hanem lelki épülésére is. Ez utóbbi czélra a hires Kannon-templom szolgál.

Egy tágas udvar közepén emelkedik a hatalmas nagyságú, ősrégi templom, nehéz oszlopsoron

nyugvó tetőzettel födve. Itt is minden fából van, a külső dísz kevésbbé pompás, mint a Síba-templomoknál. Az oszlopok között függő óriás papiroslámpások sajátszerű külsejűvé teszik a templomot. Egy másik sajátsága a templomnak, hogy padozata nincs szalmagyékények kel födve. A hívőnek tehát nem kell saruját (gé-táját) a pitvarban hagyni, hanem kényére-kedvére kopoghat vele a deszkapadozaton. A templom igen látogatott lévén, oly nagy benne a zaj, hogy az ember valami poroló-gyárnak képzelheti. Számos más körülmény is lehetetlenné teszi itt a nyugati fogalmak szerinti ájtatos magába elmerülést. Gyermekek és kutyák játszadoznak a csarnokban, számtalan veréb és «szent* galamb fészkel az eresz alatt. Árúsok valóságos sátort ütnek a pitvarban, amuletteket, mécseket és galambeledelt kínálva a templom látogatóinak.

A japáni hivőt azonban mindez nem zavarja ájtatossága elvégzésében; az igaz, hogy alig lehetne annak egyszerűbb módját képzelni. A pitvarban függő'harangkötelet >megrázva, hivja föl magára az istenség figyelmét; e figyelemért azonban csak egy igen rövid imával, azonkívül pedig pénzadománynyal adózik, melyet az e czélra készen álló, tekintélyes nagyságú áldozatszekrénybe vet. Ekkép eleget tevén a

templomban lakozó felsőbb lények iránti általános kegyelet követelményeinek, belép a templom belsejébe, hogy ott egy, vagy több istennek is bemutassa különös tiszteletét, vagy pedig kérelemmel járuljon eléjök. E behatóbb ájtatosságra elegendő alkalma nyílik, minthogy a tulajdonképen csak Kannon istennőnek szentelt templomban idők folytán egész sereg alsóbbrendű istenség telepedett le. Mindjárt a bejáratnál két filo-zóf isten, a dolgok kezdetére és végére emlékezteti a belépőt. Az egyik isten feltátja a száját ; minthogy az újszülött gyermek szintén így tesz, hogy t. i. ordítva adja tudtul a világnak születését : nyilvánvaló, hogy a szájtátó isten a dolgok alfáját, kezdetét jelképezi; a másik ajtóőr szorosan csukott szájával —• a halott is néma — az ómegát, a véget juttatja eszébe. A szóban lévő istenialakokra raggatott nagyszámú papirosgolyócskák szembetűnő bizonyítékai, hogy úgy a könnyű végre, mint a jövendő nemzedékek könnyű kezdetére, vagy általában szerencsés kezdeményezésre nagy gondot fordít a japáni. Az isten-imádás módja ugyanis a következő. A hivő felírja a nevét, vagy kérelmét is egy darab papirosra; aztjó lucskossá összerágja, ha az rajta ragad, van remény, hogy kérése teljesülni fog; ha nem, hát akkor addig ismételheti ez eljárást, míg

végre még is rajta ragad a papír. A belső csarnokban a legkülönfélébb istenek között választhat a hivő. Ott van p. o. mindjárt Binzuru-száma, a japáni Aesculap. Ez isten azzal a tulajdonsággal bir, hogy elveszi a test fájdalmait. E czélra a hívőnek nem kell egyebet tennie, mint előbb fájós tagját s azután az isten azonos testrészét megdörzsölgetni. Szegény Binzuru-száma! Látszik elkoptatott, majdnem el-alaktalanitott külsején, hogy mily kézzel fogható módon használja az ő csodahatalmát a szenvedő emberiség. Orra különösen el van torzítva, a mi arra a következtetésre ád okot, hogy a nátha Japánban igen gyakori betegség.

Szintén gyógyítással foglalkozik egy másik isten. Ez azonban specziálista, t. i. fogász. A rajta ragadó papirgolyócskák nagy száma arra mutat, hogy az ujabban Japánban letelepedett amerikai fogászok daczára igen sokszor szükség van rá. Megint egy másik isten hatalmi körébe tartozik annak az eldöntése, hogy a várandó gyermekáldás fiú vagy leány legyen-e. Egy kollegája ismét viszonszerelmet tud ébreszteni valamely

hideg szívben. E két isten drótrácsozattal van körülkerítve, hogy nagy számú női tisztelőik papiros lövegeinek áldozatul ne essenek

Magában a szentélyben Kannonnak, a kegy istennőjének alakja van felállítva; hogy áldásos tevékenységét kellőleg gyakorolhassa, állítólag negyven karja és ezer keze van. Az itt uralkodó mysztikus félhomályban nem lehet meggyőződni e számok helyességéről, melyek különben is lényegtelenek. E soktagu isteni alak azonban nem tulajdonképeni szentsége a templomnak. Mint ilyen, egy gondosan elrejtett, csupán másfél hüvelyk magas Kannon-alak szerepel, melyet a legenda szerint három halász húzott valamikor a 6-ik században a partra, mikor egyszer a Szu-midagávában, mely Aszaksza közelében folyik át a városon, halásztak.

Ha a hivő lerótta a templomban a kegyelet adóját, bő alkalma nyilik mindjárt tőszomszédságában az élet örömeinek adni magát. Barátságos thea-házak csinos nészánokkal, állatkertek mindenféle rendkívüli alakú állatokkal, mulatságos bábszínházak, lövő-bódék, a hol a látogató megmutathatja ügyességét az ősi íj és nyíl kezelésében, csodálatosan erős akrobaták, hihetetlen ügyességű szemfényvesztők és ezermesterek, a kik minden készülék nélkül csodadolgokat mivel-nek, kifogyhatlan élvezetet szereznek szemnek, szájnak. Panorámákban és panoptikumokban a messze nyugat és kelet vonul

el a japáni szeme előtt. Bódékban, a hol szörnyű véres tetteket végző fa- és papír-alakok vannak felállítva, egy kis jótékony lelki rázkódást olcsó pénzen lehet szerezni. Tarka mezekbe öltözött nyilvános tréfa-üzők hálás közönséget gyűjtenek ma guk köré.

Egy hatalmas kryptomeria tövében egy ősz mesemondó ütötte fel tanyáját. Szalmagyékényekre kuporodva nagy számú, többnyire női közönBég nagy áhítattal hallgatja szavait, melyek a Kégon-no-taki (Japán egyik legnagyobb vízesése) kifogyhatatlan bőségével és gyorsaságával regélnek sárkányok által elrabolt daimió kisasszonyokról, a kiket természetesen hős daimió ifjak mentenek meg a szörnyeteg torkából- Vagy pedig Soki, a khi-nai Sámson viselt dolgait beszéli el, a ki oly erős volt, hogy kardjával még az ördögöket is futásba

kergette. Dsiujémon csodálatos kalandjai, Gom-pacsi és Komura&zaM szerelme, a rókák menyegzője, és ki tudná felsorolni, még mily más, érdekesnél érdekesb történetek és mesék elevenülnek meg be-szédes ajakán. Parányi unokája idő ÓS kéznyütte képeket mutat fel koronként, azokkal illusztrálva a nagyapa szavait.

Vetekedik evvel bőlieszédűségben a jövendőmondó. Egy tudós könyvből, mely valami physiolo-giai tankönyvnek latszik, kiolvassa, hogy emennek szerencsétlen jelentésű homloka van, vagy amannak az orra es ajka közötti távolság bajt hozó. Ha a jövendője iránt kíváncsi pengő pénzdarabbal adózik, részletes!) jóslásban részesül. A japáni Pvthia szemeit lezárva és varázsigéket mormogva, homlokához emel egy csomó pálezikát, azután az ihlet pillanatában találomra két részre osztja a csomót ós az egyes részekben foglalt pálezák számából jót, vagy roszat jövendöl. Tehát itt is, mint mindenütt — mundus vult decipi (a világ szereti magát megcsalatni).

Az egyik állatseregletben a híres hosszú farkú japáni kakasnak néhány példánya volt látható. Az egyiknek a farktollai öt méter hosszúak voltak. E szokatlan ékesség nem a természet adománya, hanem mesterségesen van növesztve, t. i. faj választás útján, meg úgy, hogy a fark-tollakra növésök idején súlyokat akasztgatnak. A japáni nagyon szereti a rendkivüliségeket; törpe fákat növel, óriási halakat, hosszú farkú kakasokat tenyészt. Az ilyen kakas élethossziglani fogságra van ítélve: ugyanis hogy szép tollai sérülést ne szenvedhessenek, örökké egy szűk és magas ketrecznek a legfelső léczén kell ülnie, a honnét farktollai szabadon aláfüggnek.

(Folytatása következik.)

 

 

Reményi Frenc: III. KÉPEK JAPÁNBÓL1895. 15. 238..

Kamakura (város). Jokoszka*, szeptember 7-én.

* Japán öt hadi kikötőjének egyike, 18 kilométerre Jokohámától délre

Néhány napja, hogy itt időzünk. Ami körülöttünk kovácsol, önt, fúr, farag naphosszat, az mind hamisítatlan Japán éspedig a hadihajós ismétlőfegyveres, gyorstüzű ágyús új Japán. Sehol egy európai arcz; pedig a legújabb, legkifejlettebb európai technika találmányait látjuk magunk körül.

Hajónk, a kecses «Erzsébet császárné”, miután egy hónapig horgonyzott Japán földje mellett, most valóban kikötött rajta. A nemzetközi elem, a tenger, kiapadt alóla.

Az óriási hajó egy még óriásibb kőmedenczében lebeg, hatalmas oldalgerendáktól támogatva, úgy, hogy a medencze partjáról nézve olyan, mint egy mesebeli százlábú szörnyeteg. E medencze a jokoszkai tengeri fegyvertárnak egy kőpartja, ahová a japán kormány engedélye folytán fogadtak

be bennünket, hogy a hajó víz alatti burkolatát a hosszú tengeri utazás alatt rá tapadt «szakál»-tól (tengeri fű) és kagylóktól megtisztíthassuk.

Egész nap ütik, kaparják, döngetik a hajó aczél oldalait és a fedélzetet; csak úgy zúg bele a fejünk. A fegyvertár munkaszünetes óráiban egész népvándorlás indul meg hajónkra. Egyszerű japán munkások mértéket, iront, papirost tartva a kezükben, bejárják a hajó minden zege-zugát, s ha valamire akadnak, amit még nem láttak saját hadihajóikon, rögtön lerajzolják, tanulmányozzák. Ilyen az új Japán népe. Parancsnokunk és a törzskar megtévén udvariassági látogatásaikat a hadi kikötőt vezénylő báró Inovéja Josida tengernagynál és a többi főbb tengerészeti tisztnél, a legszívesebb viszony létesült a helybeli tengerészet tagjai és az «Erzsébet császárné” törzskara között.

A tengernagy tiszteletünkre hivatalos lakomát adott, mely egészen európai módon ment végbe, sőt a japán matróz-zenekar az ebéd alatt csupa európai zenedarabokat játszott dicséretes szabatossággal, s csak határozott kivánatunkra toldotta meg programját néhány eredeti japán tánczdarabbal. Végül még táncz is volt éspedig európai, bár nők nem voltak jelen. Mi jó példával járván elől, japáni bajtársaink is kedvet kaptak az

európai tánczban való jártasságukat is kimutatni, és csetlettek-botlottak hősies kitartással.

Másnap kiküldtük saját zenekarunkat térzenét adni az admirális káza előtt; oda gyűlt az egész Jokoszka. Mikor a gyönyörű japán hymnusz és utána néhány népdal fölhangzott, zajos tetszésben tört ki a hallgatóság. Egy este, hogy japán zamatú mulatságban is legyen részünk, az admirális megbízásából néhány fiatal japán tiszt egy theaházban összehivatta a város hírnevesebb geisáit (tánczosnöit), akik aztán késő éjjelig járták a különféle nemzeti tánczokat.

Van tehát szórakozás a városban is elég; de azért aki csak teheti, felhasználja itt időzésünket és a szolgálat egy részének szünetelését, hogy kirándulásokat tegyen a környék érdekesebb pontjaira.

Egészen közel van ide Kamakura, mely a 12-ik század végétől egész a 15-ik század közepéig ugyanazt a szerepet vitte, mint később Jeddo, t. i. a sógunok székhelye és így Kelet-Japánnak fővárosa volt. A híres Joritomo, miután a 12-ik század második felében magához ragadta a tényleges hatalmat s megállapítá a soguni méltóságot és azzal együtt a katonai hűbéruralmat, Kamakurát választá ki székvárosának. Ez csakhamar felvirágzott, úgy, hogy lakosságának a száma

meghaladta az egy milliót. Az uralmi rendszer, melyet a zseniális országló alapított, egész 1868-ig tartotta magát; a hatalom azonban Joritomo halála után más családok kezébe ment át. Végre, mikor Jejaszúval a Foku-gánák jutottak a soguni polczra és Jeddo megalapíttatott, Kamakura hanyatlásnak indult és végre egészen elveszte egykori fontosságát.

Ma délután időt szakítottam magamnak e történelmi nevezetességű hely meglátogatására. Az út odáig gőzkocsin csak 25 perczig tartott. Alagutakon át völgyből-völgybe haladt át eleinte a vonat. Mindegyik új, kedves képpel gyönyörködteti szemünket. Változatos alakú hegykúpok tűnnek fel, lejtőiket szórványos fenyőcsoportok lepik el. A völgyek aljában viruló zöld rizsföldek terülnek, egyes facsoportok által megszaggatva, melyek közül itt-ott egy-egy parányi templomocska vöröslik elé. Szorgalmatos népség munkálkodik a földeken; férfiak és nők kék vászonruhákba vannak öltözve; fejükre is kék kendőt kötöttek, vagy pedig óriási békateknő alakú kalapokkal védik magukat a nap sugarai ellen; messziről aztán olyanoknak látszanak, mintha óriási kék gombák volnának. Bármily szegény is e népség: a mit szerez, azt magának szerzi, a mióta az új korszak a földesúri idők egyéb

intézményeivel együtt a jobbágyságot is eltörülte, s szerzeményének csak egy kis részét kell feláldoznia, azt is a haza oltárán a közjóért. Nem is oly régen még a vidék hatalmas kényurát, a daimiót gazdagitá a paraszt munkája. Egy-egy kis király volt mindegyik külön udvar-ral,a dőzsölök egész léha hadával,mely fölemészté a szegény, megvetett paraszt szerzeményét. Elmúlt idők! Más világ van most itt is, a melyben csak a munka ád jogot az életre.

Itt-ott, többnyire berkek, ligetek közelében valamely szerényen meghúzódó falucskát pillantunk meg; barnásfakó faházai csak alig ütnek el a sötét háttértől.

Kamakuránál áll meg a vonat. Kiszállok és felfogadok vezetőül egy dsinriksát; de nem látván semerre valami város-félét, megkérdem, hol van Kamakura. 0 a völgy egy pontjára mutat, a hol én ugyan nem látok ligeteknél és rizsföldeknél egyebet ; azzal tova üget. Útközben van időm a vidéket szemügyre venni. Egy széles völgy alján vagyunk, melyet délen a tenger határol, a többi oldalon pedig zöld, fenyvesborította halmok vesznek körül; közéjük kisebb mellékvölgyek nyílnak. Itt bizony lett volna hely egy millió lakost számláló városnak ; de vájjon volt-e itt város ? Semmi jel sem mutatja. Sehol sem látunk düledező

romokat, sehol eldőlt oszlopokat, vagy bármi egyéb maradványokat, melyek nálunk egykori nagy városok helyét jelezni szokták. Mindenütt csak dús növényzet, fenyvesek, rizsültetvények. Végre egy kis faluhoz érünk. A rücsakúli megáll egy thea-ház előtt. Én megértetem vele, hogy semmi szükségem még pihenésre, menjünk csak tovább Kamakurába. «De hiszen ott vagyunk, uram !»— mondja a kuli és hozzá oly becsületes képet vág, hogy nem is lehet kételkednem szavaiban.

Tehát a hol egykor egy óriási város terjengett, ott most egy nyomorult falu vonúlmeg szerényen. Alig több mint négyszáz év alatt eltűnt itt a hajdani dicsőségnek, pompának, hatalomnak, egy egész nagy korszaknak minden nyoma ! A mulandóság itt még gyorsabban működik, mint nyugaton.

A látszólagos rejtélynek megfejtése egyszerű. Valamint ma: úgy hajdan is mindent fából építettek Japánban. S a fa gyönge, mulandó anyag. Tűz megemészti, vihar ledönti, idő elkorhasztja. Ha nem építnek új házat a régi helyén, néhány év alatt már nyoma sincs. S ki építene fel egy hanyatló, lakosaitól elhagyott várost ?

A Kamakura aranykorából fenmaradt néhány ereklyét kegyelettel őrzik, zár alatt tartják, csak nagy ünnepnapok alkalmával mutogatják. A

templomok, a hol azokat őrzik, alig birnak némi érdekkel és különben sem régibb keletűek e század elejénél, mikor a leégett régi templomok helyén épültek.

Van azonban mégis valami, a mit nem tudott elenyésztetni a romboló természet, s a mi oly rendkívüli, hogy érte egymagáért érdemes mesz-sze földről ide jönni. Éz a hires Dai-Butszu vagyis Nagy-Buddha. Egy 49 láb magas bronzalak, mely valószínűleg az 1252-ik évből származik.

Esteledett már, mikor ahhoz a ligethez értem, a melyben a híres mű emelkedik. Az út egy kanyarulatánál egyszerre csak megpillantok egy! óriási fejet a magas fák sudarai között, még néhány lépés, és előttem áll a Dai-Butszu. Valami megdöbbentő volt a bronz-óriás e hirte-leni megjelenésében. Mint valami föld fölötti, vagy föld alatti lény, úgy tűnt fel előttem; hatalmasabb, nagyobb minden teremtett élő lénynél. A mint ott ült egy óriási bronz-lótoszvirág kinyílt kelyhén, roppant zöldes tömegével emelkedve a környező erdő lombozata közé, úgy rémlett, mintha a természet megszemélyesítője volna, az erdők istene. Ha ez az alak fölegyenesednék, fölállna, talán az eget érintené fejével, — ez az első gondolatunk.

Azonban csak az első pillanatban érzünk megdöbbenést a Dai-Butszu láttára, mely minden képzelmet felülmúló nagyságú és szokatlan alakú. A mint egy ideig szemléljük, az az ember fölötti melancholikus nyugalom, mely az egész alakon elömlik, átháramlik mi reánk is. Lehetetlen tökéletesebb ábrázolását képzelni a Buddha-vallás eszményének; a semmit nem érzés, a semmit nem kívánás állapotának, szóval a nirváná-nak, mint a hogy a XHI-ik századbeli művész ez alakban megteremte. A bölcs próféta keresztbe tett lábakkal ül a tökéletesség jelképén ; kezei ölében nyugszanak ujjaikkal egymást érintve ; teste kissé előre hajlik, feje jobban, kifejezve a magábaszállást; szemei félig be vannak záródva, tekintete a föld felé irányul ; homloka közepén egy kidudorodás van: a bölcseség jele; vonásain túlvilági, zavartalan nyugalom honol.

így ül ott a bálvány több mint hatszáz év óta. Amikor oda helyezték, egy óriási város nyüzsgött-mozgott körülötte egy királyi udvar pompájától, dicsőségétől körülsugározva; országnagyok, fényes kísérettől környezve, csillogó ruhájú lovagok, szamuraik egész seregei jöttek^ mentek egy ember parancsára, a kinek hatalma az örökkévalóságra látszott szólni. És mégis, mind ez emberi dicsőség eltűnt már, még nyomát sem lelni

sehol. Csak a bálvány áll még, a Dai-Butszu! És mintha vonásain e gondolat volna olvasható: «Láttam én mindezt és tudtam, hogy el fog múlni és tudom, hogy minden, a mi ezután fog következni, szintén el fog múlni. Emberi dolog mulandó; pozdorja, melyet az idő szele elfúj. Örök csak a semmi, a nirvána

Elmerülve a Buddha szemléletében álltam még, mikor a közeli kolostorból egy pap lépett hozzám, és felszólított, hogy menjek be az üres bálvány belsejébe. Egy ajtó vezet belé jobboldalt. Óriási barlangként boltozódik felettünk a bronzhüvely, melybe hátulról egy ablakon át esik világosság. A felső részekbe lépcső vezet föl; ott egy szekrény van szent képekkel. A fej két ember magasságú.

Kilépve a halványból, a pap fényképekkel kínált meg, természetesen pénzért; azután felállított egy camera obscurát a bálvány előtt. Én kérdőleg tekintek rá; miután mindent, a mi egy fénykép fölvételére szükséges, előkészített, felszólított, hogy mászszak fel Buddha térdére.«Minden idegen igy véteti itt le magát», tévé hozzá.

Oh, halhatatlan bölcs! Ha te tudtad volna előre, miszerint egykor emlékeid arra fognak szolgálni, hogy rajta világjárók örökíttessék meg magukat gyarló emberi hiúságuk kielégítésére: talán néma maradtál volna, vagy pedig megmaradtál volna

királyfinak, a mi minden esetre há-ládatosabb hivatás, mint prófétának lenni!

 

 

V. Berdicsev város  és szórakozó helyei. 1882. 345.

Berdicsev kerületi székhely Kiev kormányzóságban a Teterevnek egyik mellékvizénél, a Gnilopjatnál (1879) 78 287 lak., ujabban épült néhány szebb utcával, nagy karmelita-kolostorral, kékfestőkkel, dohánygyárakkal és igen élénk kereskedéssel. Évenként 3 országos vására nagyon látogatott. Fő kiviteli cikkei: gabona, állatok és állati termékek. 1793 óta tartozik Oroszországhoz. google

*

Berdicsev. Kitekintettem az ablakon. Utcza helyett ocsmány sártengert láttam elterülni magam előtt. De látni akarva a várost, s nappali életét, elhatároztam, hogy kocsit veszek s lementem az udvarra. Kocsinak azonban sem itt, sem a kapu előtt nyoma sem volt. Berdicsevben nincsenek bérkocsik. Én pedig meggyőződtem, hogy az utczára ki sem léphetek. Kérdésekkel fordultam a vendéglőshöz.

— Nagyságod, — feleié a jó ember, — ugy látom nincs szokva a nálunk való utazáshoz. Hé, Iván — folytatá egy mezítlábas inashoz fordulva — szólj csak a kis Samunak, hozzon kalucsnikat.

Az inas elszaladt s néhány perez múlva egy törpe zsidóval tért vissza, ki vagy tiz pár kaucsuk-czipöt hozott magával. Ezek azonban csak félezipők voltak, mint a kalucsnik rendesen s szó sem lehetett, hogy velük az utczára kiléphessek. Visszatértem tehát szobámba, s bőröndömből rövid szárú bőrös uti csizmámat vettem elö, s azt húztam lábamra. így neki mehettem a bokáig érő sárnak.

Rettenetes város ez a Berdicsev! Emlékeztet a szentírás elátkozott városaira! Mint az olvasztott szurok, szintén füstölögve a bűztől, folyik és hömpölyög a sár a ronda utczákon, melyeket ízléstelen házak, egyenetlenül, mint egy állkapocs tördelt fogai, szegélyezettek. Itt-ott lehetett csak egy uj házat látni a sok régi és romladozott hajlék között. Közel a fogadóhoz, ahol szállva voltam, terült el a vásártér, s heti vásár levén: ez kínálkozott első szórakozásnak Berdicsevben. Az eladók majdnem kivétel nélkül zsidók voltak; fele részben a vevők is. Másik felől muszka parasztok, kik semmivel sem voltak kevésbé rondák és piszkosak a zsidó népségnél. Egyik sátorban egy vaskos mészáros tagolt egy fél ökröt; a másikban a halárus kínálgatta egy nagy kádban ficzkándozó vagy döglött halait. A harmadikban pálinkát mértek s e körül volt természetesen a legnagyobb tolongás. A sátrak szuette s esőrothasztotta deszkákból voltak összetákolva, mig előttük kosarak hevertek zöldséggel, kenyerekkel s egyéb áruczikkekkel. Itt egy összekötött lábú borjú hevert a földön, ott csibék szaladgáltak. Egy-egy kocsin gabonát árultak. A vidéki gazdák ökörszekeren jöttek a vásárra; emberek és tárgyak oly tarka vegyüléke volt az egész, melyböl semmi sem hiányzott, csak a rend és az ízlés.

A zsidó leányok, kivágott ruháikban s olvadó tekintetekkel, és a paraszt menyecskék, fülükben s nyakukon aranypénzekkel s kifestett arczaikkal, ugyancsak kacsingattak felém. Még alkalmatlanabbnak találtam, hogy amerre mentem, egész zsidó csapat húzódott utánam. Egyik szappant kinált, másik pamut zsebkendőjét dicsérte, a harmadik csak bámészan tekintett reám. Alig tudtam megszabadulni tőlök.

Ugyis bokáig sáros levén már, elhatároztam, hogy nagyobb sétát teszek a városban. Egymásután mászkáltam végig, néhol kimondhatatlan fáradsággal, a girbe-gurba, meredek, kövezett vagy fenékig sáros utczák tömkelegén. Mindenütt ugyanaz a visszataszító kép tárult elém.

Vasárnap délelőtt levén, a templomok mind nyitva voltak. Először a görög (orosz) templomba mentem be, ahol éppen prédikált a pap, esetlen fa-katedrájában, bóbitás süvegével fején, hosszú gabanezos szakállával s czifra, de kopott, sőt rongyollott ruhában. Ha nem tudom, hogy orthodox templomban vagyok s szt. György és szt. Miklós képei állnak előttem: a papot zsidó papnak néztem volna. Mitsem értvén s annál fogva semmi épülést nem is meríthetvén povedálásából, tovább mentem. A harmadik utczán értem a katholikus templomot. Sánta és vak koldusok állták utamat, kiktől csak néhány kopek odadobása ulján tudtam szabadulni, hogy a templom hajójába beléphessek.

 

Színház. Hazafelé menőben egy fából épült s meglehetős roskadozó külsejű, de nagy terjedelmű fabódé mellett vitt el utam, melyről csakhamar meggyőződtem, hogy nem más mint —színház. Áh! mondám magamban, hát Berdicsevnek színháza is van s talán épen állandó színháza! Állandó, mint később megtudám, csak annyiban, hogy ez a rozzant fabódé állandóan itt van s egyébre nem használtatik, hanem ha nagyobb időközökben valamely vándor színész csapat vetődik ide, az játszik benne néhány hétig, mig publikuma van.

Csokoládészinü falragaszok és színlapok hirdették, hogy társaság van s a mai előadás két kis darab, egy operett: «Az ujonczok» három felvonásban és egy egyfelvonásos vígjáték: „Egy szál gyufa."Bármily kevés műélvezetet ígérhettem is magamnak ez előadásról, elhatároztam, hogy végig nézem; arra, hogy az ember jól mulasson, nem szükség éppen műélvezetet találnia; gyakran a kezdetleges ostobaság a legmulattatóbb.

Napközben megtudtam, hogy a társaság, mely a berdicsevi s környékbeli intelligencziát előadásaival mulattatja, csupa zsidó tagokból áll, kik a múlt télen Romániában játszottak, s az évszak elmultával Kis-Oroszországban kóborolnak. Igazgatójuk Goldfaden ur drámaíró és zeneszerző egyszersmind, s a mai két darabnak szövege is, zenéje is tőle van; és hogy társaságában egypár igen csinos leányt fogok látni. Berdicsevben — ami látni való volt — mindent megnéztem délelőtt; a városban kávéház sem levén, délutánom oly unalmasan telt, hogy alig vártam az estét. S még hét óra sem volt — mikor az előadásnak kezdődnie kellé — mikor én már a színháznál voltam. A bemenetnél — nem mondhatom foyernak — volt a pénztár-, hol egy kicziezomázott, minden ujján aranygyűrűkkel pompázó, kikent hajú és képű, elég tömött piros-pozsgás s vigyorgó szemű dáma árulta a jegyeket, jelentős mosolyokat és kacsintásokat vetve a vevőkre. Beszédbe eredtem vele, mig pénzt váltott, s megtudtam, hogy az igazgató neje, ki egyszersmind a pénztárt kezeli, melyet  nem lehet a társaság akármelyik tagjára bizni.

A tágas terem félig sem volt tele, mikor beléptem, de perczről-perczre érkeztek uj meg uj csoportok. A nézőtér nagy része zsidókkal telt meg, kik

minden rang s társadalmi és vagyoni állás és fokozat legtarkább vegyületét tüntették föl, a párisi divat szerint öltözött dandytől és delnőtől, a bekötött fejű vén asszonyig és puklis zsidóig. A keresztény elemet néhány marhakereskedőn és mészárosnén kívül, parasztok s niezitlábos és zsiroshaju szolgálók képviselték.

Egy, az első emeleti karzatnak majdnem negyedrészét elfoglaló tágas páholyban, előkelő zsidó család ült, egész hosszában kiterjeszkedve. Széliül az apa, angol módra borotvált ajkai és állaival, hosszú rőt pofaszakállával; mellette a mama, vastag asszony, virágos fejkötőben, legyezőtartó keztyüs kézzel; tovább két kisasszony.

A nézőtér lassankint megtelt s a függöny fölgördült, miközben a szedett-vedett muzsikusokból álló zenekar megkezdte összhangtalan működését.

A színpad tágas szobát ábrázolt, melynek közepén, karos gyertyatartókkal s nyitott könyvekkel terhelt és abrosszal leterített asztal körül egész zsidó család házi isteni tiszteletet tart. Dallamai meglehetősen vegyültek az operett játszibb ütemeibe. A karéneket egy csapat katona szakította félbe, akik a család fiatal férfi tagjaiért —'"ujonezozni —,jöttek. Most a zene változott.

élénk, sőt üde katonazene induló-ütemei váltották föl az előbbi ótestamentumi (bár torz) jellegű dallamot. A zsidók rémülten ugrottak föl az asztaltól, s óbégatásaik komikus hatással feleseltek a katonák kardalára. Jajveszéklés, hogy a fiukat katonának viszik, a fiatalok bujkálása, apjuk-anyjuk háta mögé, meg nem hallgatott esdeklések, az ujonezozó csapat vezérének parancsoló áriája végezte be az első képet.

A második felvonásban az ifjak megnyírva, megborotválva, katona ruhába bujtatva, fegyvergyakorlaton voltak. Egyszerre riadót vernek. Jő az ellenség! Valamennyi ujoncz földre veti magát, mintha már meg volna lőve. Az ellenség diadalmenetben lép fel, s látva, hogy a város védelmezői mind halva vannak, víg karénekkel s dobszóval elléptet. A függöny zajos tapsok közt gördül le; mialatt az elesettek félénken emelgetik fejőket a földön fektükben.

A harmadik felvonásban a vezér meggyőződve, hogy ily katonákkal semmire sem mehet, szétereszti vitéz csapatát.  A nemzeti hiúságnak nem igen hízelgő darab mégis utalános tetszéssel találkozott, holott drámaiság ugyan semmi sem volt benne. Az «Egy szál gyufa» czimü kis vígjáték burleszk tárgyával jobban mulattatott

Egy csinos korcsmárosné körül két zsidóifju legyeskedik. Most egy élemedett korú gazdag zsidó utas jő, s a korcsmárosné az ifjakat elbujtatja a szekrénybe. Az öreget két csinos szobaleány vezeti be, akik játszi begyeskedéssel forgolódnak körülötte. Az öregurnak is megtetszik a korcsmárosné s ölelgetni akarja, de a szép asszony kisiklik kezei közül. Most az öreg arannyal telt erszényét csillogtatja s kéri az asszonyt, mutassa meg neki szobáját. Az asszony veszi a gyertyát, mintha kisérni akarná, de az öreg széptevő, megörvendve sikerének, egy ölelő mozdulatot tesz, mire az asszony szándékosan elejti a gyertyát és sötétben maradnak. Erre az elbujtatott gavallérok zörögni kezdenek, az asszony «.Tőnek, el vagyok veszve» kiáltással elszalad, a gavallérok előjönnek rejtekeikből s kezdik páholni az öreget, aki folyvást «gyufát! gyufát!" kiabál, hogy a gyertyát meggyújthassa, de sehol sincs egy szál gyufa. s a függöny nagy nevetés közt legördül.

 

*  *  *

 

A JAPÁN DRÁMA ÉS SZÍNPAD. 1902. 9. 139.

Szada Yakko és társulata budapesti előadásai érdekessé tették azt a kérdést, hogy milyen színvonalon áll, milyen múltra tekinthet vissza és milyen sajátosságokkal bír a japán színművészet és dráma. Ezekre a kérdésekre érdekes feleleteket találunk egy amerikai író fejtegetésében, aki japáni utazása során tanulmányozta az ottani színházakat is és megismerkedett a leghíresebb színészekkel és drámaírókkal.

Amint a Szada Yakko és társulata által előadott darabok s ezeknek játszási módja is mutatja, a japán dráma és színművészet — épp úgy, mint a festészet is — erősen realisztikus, s emellett nagy hajlama van a borzalmas, véres eseményekre. Régebben ez nem volt így. Akkor még például a sebesültek és megöltek vérzését vörösre festett papírszalagokkal jelképezték, ma vörös folyadékot öntenek ki, különösen a másodrendű színházakban. Mindenféle kínzásokat rémes valószerűséggel adnak elő, a kegyetlen gyilkosságok, harakirik, s egyéb borzalmasságok nélkül el se volna képzelhető a japán színmű.

A jelenlegi legnagyobb japáni színművész az amerikai író szerint Danjuro, vagy igazi nevén Hori Kosi Szuguru, aki küenczedik egyenes leszármazottja egy, a tizenhetedik század elején élt Danjuro nevű hires színésznek.

Az író nagy lelkesedéssel beszél róla, s egy sorba helyezi Irvinggel, Salvinival s korunk többi nagy európai színészével. Danjurónak köszönhető, hogy ma már nem tartják Japánban tisztességtelen foglalkozásnak a színészetet. Ő volt az egyetlen színész, akinek szabad volt a császár előtt játszani s ez az, amire minden sikere közül legbüszkébb. Ennek a nagy napnak az évfordulója családi örömünnepe neki s a tizedik évfordulóján nagy ünnepélyt rendezett. Az európai színészetről igen keveset tud : egyszer meghívták, hogy jöjjön Szent-Pétervárra játszani, de akkor nem ment. Most szívesen elmenne, de öregkora miatt nem mer a hosszú európai útra vállalkozni.

 

JAPÁN  SZÍNÉSZ NŐI JELMEZBEN

 

A japáni szini előadás roppant sokáig tart, rendszerint reggel kilencz órától napnyugtáig. Ez azonban nem fárasztja ki túlságosan a színészeket, mert európai szemmel nézve hihetetlenül lassan, kényelmesen játszanak, s a hangjukat sem erőltetik meg valami nagyon. Emellett hosszú felvonás-közök is vannak, melyek alatt a közönség eszik, iszik, szivarozik, különösen az asszonyok élénk és hangos társalgást folytatnak. Aki nincs hozzászokva, az eleinte nagyon furcsának találja, hogy a színészek a közönségen keresztül, egy, a nézőteret kétfelé választó átjárón át járnak a színpadra és vissza. Ezt azonban hamar meg lehet szokni.

A japáni színész szerepköre sokkal bővebb, mint nálunk. Danjuro például egyaránt ad fiatal és öreg embereket, papokat és katonákat, akrobatákat és iskolamestereket, sőt női szerepeket is, még pedig nagyon ügyesen. Egy nap mint délczeg, harczias katona lép fel, másnap simára borotvált fejjel, buddhista olvasóval a kezében, mint szerzetes ragadja el a közönséget. Harmadnap mint bájosan csicsergő herczegnő ejti bámulatba az embereket.

A mai leghíresebb japáni drámaíró, Fukusi-Genichiro megírta a drámairodalom történetét, s ebben elmondja, hogy a japáni drámaírás legnagyobb alakja Csikamatszu volt, aki a tizenhetedik és tizennyolczadik század fordulóján élt. Akkoriban Jeddóban (Tokió) a vigabb dráma virágzott, míg Oszakában inkább a tragikus darabokat kedvelték. Sok jeles színész és drámaíró működött ez időben, melyet a japáni színészet fénykorának tekintenek. Ekkor azonban az akkori uralkodó egy olyan rendeletet adott ki, amely végzetesnek bizonyult a további fejlődésre. Sajátságosnak tűnik fel, de ez a rendelet azt mondta ki, hogy a színházba nem szabad a közönségnek fegyveresen bemenni, mert több izben véres verekedések fordultak elő. Ennek az lett a következménye, hogy a büszke nemesség, melynek a kardviselés legfőbb előjogai közé tartozott, inkább nem ment el a színházba, semhogy kardját letegye. Így aztán a színház kizárólag az alsó társadalmi osztályok mulatsága lett s ezzel velejárt a színvonal alászállása, a durva színpadi hatások, véres jelenetek hajhászása. Rablók, összeesküvők, boszuálló gyilkosok, párbajhősök, öngyilkosok lettek a darabok főhősei, s a legszörnyűbb dolgok, keresztrefeszítések, kerékbetörések s más kínzások napirendre kerültek a színpadon.

Az uralkodók s a nemesség felhasználták a színpadot a nép loyalitásának s hűbérurai iránti hűségének ápolására. Így keletkeztek az olyan darabok igen nagy számban, melyekben ennek a hűségnek a nyilvánúlásai voltak legfőbb erényként egekig magasztalva. így például számos darabban mint nagyon nemes tett szerepel, ha a hűbéres feláldozza, esetleg megöli a saját gyermekét, hogy hűbérura érdekét vagy életét megmentse. A szülők iránti föltétlen engedelmesség is nagy becsben áll: az a leány például, aki hogy szülei szegénységén segítsen, erkölcstelen életre adja magát, dicsőítés és ünneplés tárgya a színpadon.

A nőknek sajátságos szerep jutott a japán színpad történetében. A tizenhatodik század végén, volt Idzumo tartományban egy Okuni nevű tánczosnő, aki később színésznő lett s nagy tehetségével rendkívüli módon előmozdította hazája színészetét, sőt darabokat is szerzett, melyeket azonban nem irtak le s így elvesztek. Történeti darabok voltak ezek a hagyomány szerint, s az ilyeneket ma is Okuni-kabuki (Okuni darabjai) néven nevezik. Okuni hatása alatt a nők annyira tért hódítottak a japán színpadon, hogy a férfiszerepeket is ők adták, és a férfi-színészek a másod- és harmadrendű szerepekre szorultak le. 1644-ben azonban császári rendelet megtiltotta a nőknek, hogy a színpadra lépjenek, s így a férfiak visszanyerték régi szerepeiket. Így volt ez egész 1881-ig, amikor megint megengedték, hogy nő is játszhasson színpadon. Az olyan színészt, aki női szerepet játszik, «onnagatá»-nak hívják s ezek oly ügyesen tudják magukat maszkírozni, hogy európai ember el se hinné, hogy nem igazi nők. Ujabban gyakrabban lépnek fel már nők is, mint az amerikai iró mondja, a színpadra s így tévedés az, amit Szada Vakkótól mindenütt hisznek, hogy t. i. ő az első japán színésznő. Sőt egy Yone-Nasi nevű színésznőnek Tokióban saját színháza is van.

Alig hiszem, hogy európai ember — ha felületesen itel és nem igyekszik valóban tárgyilagos lenni, — a japáni nökrő: helyes és igazságos véleményt mondhatna. Ezt — az ellentétek daczára — csakis khinai ember tehetné.

Mindamellett inkább felületes akarok maradni, nehogy a jelen rövid tanulmányon az idegen befolyás által létrejött részrehajlás nyomai meglássanak.

A szegény kis japáni nők nagyon csúnyák. Ezt a kissé durva állítást csak azért bocsátom előre, hogy utóbb a gyönyörű kis kezeket, a rizsporral, aranynyal és egyéb mesterséges szerekkel elcsúfított, de mindamellett mégis bájoló arcz-vonásokat annál jobban eldicsérhessem.

A szemek oly piczinyek, hogy az ember alig látja. Két szűk vágás és ezekben mesés bájú, fényes, kaczér szemgolyók. Hát még azok a szemöldökök! Mintha valami nagy művész a legfinomabb ecsettel rajzolta volna oda. De azért még nem ismertem európai festőt, ki a japáni nők ezen különleges szépségét valamely arczképen híven utánozta volna.

Az arcz többi részei az illető egyéniség társadalmi állása szerint különféle kifejezést mutatnak. A köznépnél az ajkak vastagok, az orr rövid és lapos, mig a nemességnél a száj széle vékonyabb.Nem ismerek népet a fóldön, melynél különféle társadalmi rétegekben a typusok oly határozott különbséget mutatnának, mint Japánban. A japáni sszony arczbőre sár-| gás, termete erős és zömök, mig a városi nő I arcza fehér, testalkata vékony, mint valami be-| teges európai-nőé. Testük a faj atnyulásáramutat, mintha nagyon, de nagyon régi lenne,s ! ennélfogva gát túlélte volna. A főrangú ne-| messég között a bizonyos örökkévaló semmittevés és folytonosan apró töredékeny tárgyakkal | való múlatás utoljára évezredek folytán egy inkább játékbábúkhoz, mint emberekhez hasonló í női fajt teremtett, melynek szemeiből a fiatal-; sággal együtt már a halál komolysága is ki-| vehető. minden japáni nők fölött álló császárné csak néhány év óta lépett a látható lények sorába. Ez idő szerint nyilvános helyeken is mu-! tatja magát, nöi látogatásokat fogad, beszél, sőt, angol divat szerint, villás reggelit is eszik. Letette pompás aranyszövetü ruháit, nem viseli többé idomtalan nagyságú hajékeit, melyekben valami pagodabeli bálványhoz hasonlított, — nincsenek többé rengeteg legyezői. Mostanában kalapjait, vállfüzőit és ruháit Parisból vagy Londonból hozatja Worth vagy Élé műtermeiből. Ezelőtt öt évvel különös kitüntetésképen a i császárné kertjeiben megjelenhettem, hol ö fel-j sége udvarhölgyeivel egy violaszinü selyem sá-toralaku emelvényen, kemény aranyszövetü ruháiban

 ült. Festett ajkain büszke, megvető mosolyt vettem észre; az egész jelenet azt a benyomást tette reám, mintha a császárné nem is érthetné azt, hogy halandó ember szemei lássák — őt, a szent császárnét, kinek nevét hiába kimondani halálos vétek.

Ennek most vége van. A kor szelleme egy csapással megváltoztatta a mikadó udvarát ennek évezredek óta fennálló szokásait, szertartásait és divatjait.

A jelszó felülről jött. Egy császári parancs meghagyta a palotahölgyeknek, hogy ezentúl európai divat szerint öltözködjenek. Erre aztán szövetek, minták, szabók és kalaposok után lázas sietséggel kellett sürgönyözni. Az átalakulás zárt ajtók mögött sóhajok vagy talán nevetés közt ment véghez. Ezek után idegenek hivattak meg, hogy a csodát lássák, tánczmulatságok, hangversenyek és kirándulások szerveztettek, ép úgy mind Windsorban vagy Parisban. Mint mérvadók a különféle követségekkel Európában megfordult japáni hölgyek szerepeltek. Az utolsó európai divat szerint

Tokióban rendezett udvari bálokban, minden. Jelenleg az új női divat még csak Tokióban uralkodik és itt is csak az udvar és a magas arisztokráczia köreiben. Az a sok herczegnő, grófnő, marquisnő már annyira beleszokott a dolog új rendszerébe, hogy csakis ázsiai eredetre mutató arczuk és rendkívül vékony derekuk árulják el az idegent. Vájjon csendes otthonukban nem tolják e hátra a Londonból ide származott kényes karszéket, hogy mezítláb a finom szövetű szőnyegen elterülve, az ősi kemény favánkosra hajthassák fejüket, ez oly kérdés, melyre határozott igennel vagy nemmel válaszolni alig mernénk.

Európában azt hiszik, hogy Japánban a nők különféle virágot, madarakat vagy egyéb meseszerű állatokat ábrázoló tarka hímzésekkel telt ruhákat viselnek.

  Ez nem áll. Ilyesmi csak a színházakban láthatunk.

A japáni nők mindannyian sötétszinű ruhákat viselnek. Többnyire gyapot vagy hasonló szövetű úgynevezett tengerész-(Marine) kék kelméket lehet látni. A bő újjak-ból kilátszanak a világos-barna, gömbölyű karok, melyek rendesen finom és szép kezekben végződnek. A derék körül az obinak nevezett övet viselik.

Az európai czipőt eddigelé csak a tokiói nagy világ viseli, másutt még a régi római vagy inkább görög formájú szandálokat látjuk, melyek a divatos theaházak, vagy pagodák bejárata előtt lerakatnak. Esős időben a lábra fából készült, magas, korcsolya-alakú talpak illesztetnek. Ezekben, a hosszú szoknyát felemelve, európai nő alig tehetne néhány lépést.

A haj különös fésülését képek után többé-ke-vésbbé mindenki ismeri, azt azonban csak kevesen tudják, hogy még a legelegánsabb hölgy is hetenként legfeljebb egyszer vagy kétszer fésülheti magát. A különféle chignonok és fonadékok oly erősen illesztetnek egymásra, hogy simán és fényesen hetekig is elmaradnak. A japáni nő többnyire hanyatt fekve szokott aludni, még pedig vánkosok nélkül, fejet egy fénymá-zos fából készült alkotmányra fektetve, melybe nyaka belefér. A földön oly vékony matráczokon ; feküsznek, melyeket nálunk még takarónak is alig használnának

Az európai divat átalakulásán még keresztül nem ment japáni hölgy ncomme il faut» távol Tokiótól és az udvartól, vidéken keresendő. Itt még nem hagyták el a régi divatot, és a nők most is három vagy négyféle tunika-alaku ruhát viselnek, gyalog ritkán járnak; ha pedig a bizonyos koron túl vannak, midőn már senkinek sem tetszenek, szemöldökeiket leberetválják és fogaikra fekete lakkot ragasztanak.

A középosztálynál a nő a férfiú munkáiban tevékeny részt vesz. A földmiveléshez ép úgy ért, mint a kereskedéshez, sőt esetleg a legnehezebb hordári munkákat is elvégezi. Fiatal korukban, mint monsmi-k a számtalan theaházak-ban és fogadókban szolgálnak, — hol jó kedvükkel még a legkomolyabb embert is fölvidítják.

Otthonukban sohasem zsómbelnek, és nem ismertem japáni embert, ki e részben felesége ellen panaszkodott volna. Gyermekeiket valóságos majom-szeretettel dédelgetik és még a legszegényebb tokiói napszámos is ritkán jön haza, hogy gyermekeinek ha egyebet nem, legalább egy-két szál virágot ne hozna. Japánban a szegény emberek házánál csakis ügyes és csinos apró tárgyakat lehet látni. A nélkülözhetlen thea-edény tiszta ós a háztartás többi eszközeivel kifogástalan rendben tartatik. A japáni pórnő még az ország legtávolabbi részeiben is sokkal finomabb és míveltebb, mint nálunk.

Apró lábaik és kezeik nem is sejtetik az erőt, melylyel a munkához fognak. Soha sem ülnek, hanem hófehér gyékényeken guggolva végzik a háztartás különféle teendőit.

A földön varrnak, hímeznek, esznek, alusznak é3 imádkoznak.

Egy jómódú japáni nő háza tele van mindenféle meglepetésekkel és ép oly csinos, mint ő maga. Eltolható vékony falak a látszólag szűk szobát egy jűllanat alatt tágas teremmé teszik, és mindenütt a család őseinek szentelt oltárt találjuk, mely különféle porczellán edényekkel, szobrokkal és fénymázos holmikkal van feldíszítve. Az egész berendezés festői Ízlésre és ritka ügyességre vall. Ilyesmivel csakis a nők szoktak foglalkozni.

Még a leggazdagabb japáni nő sem bizza másra konyhája felszerelését és berendezését. Az idegen ámulattal nézi a helyet  és alig tudja elhinni, hogy itt sütni és főzni szoktak.

Részemről nem csodálom, hogy a mikadó elődjei oly féltékenyen őrizgették a rengeteg birodalom határait. Valószínűleg sokkal jobban ismerték a külföldet minden hibáival és kinövéseivel.

Ha valami, úgy a japáni női világ átalakulása nagy hatást fog gyakorolni az ország minden viszonyaira.

Mily irányban, azt egyelőre nagyon bajos lenne meghatározni. Annyi bizonyos, hogy eddigelé a tokiói udvar és a főnemesség a nők révén nagy átalakuláson ment keresztül. A hatalmát féltő papság sokáig küzdött a veszélyes befolyás ellen, de mostanában néma megadással tűri a nők mindinkább növekedő uralmát.

 

 

 

Bartók Gábor.: -Millyen nőket becsülnek az okos férfiak?.1857. 483.

I.

Egy, a közép korban élt író azt monda, mikép : „a női hűség virágai, csak a férj sirja hantjain fejtik ki szirmaikat," Ugyanazért álmélkodó kegyelettel és szent megilletődéssel említi fel Róma és Göröghon hölgyeit, kik férjeik máglyáján, hős hidegen, mártyr resignatióval, jajszó vagy a fájdalom érzete legkisebb jele nélkül égették el magukat elevenen, Hymennek legkedveltebb áldozatot óhajtották vinniök.

Roma és Göröghon özvegyeiben éppen ugy nem becsüljük, erényül éppen ugy nem rójuk fel, mint nem tartjuk igazi vallásos érzület nyilatkozásának azt, midőn a mesés Ganges partján az unokák s gyermekek szertetépték s megevék elaggott szülőiket. Emezek vak fanatizmusból — nem a szülőik iránti szeretetből vagy tiszteletből tevék a mit tőnek; — amazok pedig nyomorú kényszerűségből tevék magokat, a tudatlanok által mai napig is emlegetett nőerény-mintákká.

Mi, kik tudjuk, mi volt a görög és római nő, egy ideig, férje házánál, mi volt gyermekeive való viszonyában, milly sors várt rá férje halála után? — az említett önáldozatra való készségben semmi utánzandót nem találunk. Göröghon és Róma hölgyei, az uri lakban, első szolgálók; a gyermekeknek

letelvén az öt év : ismét a család rabjaivá lőnek, gyermekeik hatalma alá hajtattak; s holtuk napjáig főztek, sütöttek, hordták a vizet stb. Az ily nyomorúság elöl máglyára menekült vértanuk tehát inkább szánandók, mint becsülendök. Az ily önáldozat, nem vala egyéb, mint : menekülés a nyomor elöl, és legkiméletesb nevén: szent alakoskodás, ennél pedig klállhatlanabb vétket férfi a nőben gondolni is képtelen.

 

II.

Tulzott és nemüket meghaladó müveltséget, mély tudományosságot, a férfiak a nőkben éppen nem kivannak, s az — úgynevezett — férfias nőket, tisztelik ugyan, becsülik is; de nem szeretik. Mindnyájan tudjuk, miszerint a nőnek a kölcsönös szeretet és szerelem az, ami a virágnak a harmat. Azon kor emberei, kik a magasan mivelt lelkű nők társalgásának malasztjait élvezték, méltánylattal jegyzik is föl azok neveit a történelem lapjaira. Az utódok a szép hír után, hosszú sötét árnyat szoktak festeni, s a saját fényében ragyogó csillagokból, üstökös-csillagokat idomítani.

Sokrates, Aspasiától, bölcseletéhez tömérdek adatot szerzett. Perikies a legderekabb törvényhozó és országjárok egyike, ugyanattól, a szónoklatban vett hasznos utasításokat, és a múlt század történészeinek egyike róla csak annyit ir, — miképp a nagy Perikies, erényes nejét Aspasia miatt bocsátá el magától; s hogy a Xanlippe nyugtalankodásának és zsörtöléseinek oka, a bölcs és szónok-nő vala és hogy: a szamoszi és peloponnési hadat ö indította.  Maria Gaetana az olasz tudósnő, ki már 9 éves korában latinul szavalt, mint 11 éves görögüi hibátlanul beszélt, élte 14-dik tavaszán, a mennyiségtan, természettan és bölcseleti tudományokat teljesen elvégezte Élte 17-dik évébe lépvén — a pápa közbenjárására — bölcsészettanárrá koszoruztatott és a bolognai egyetemben szép sikerrel tanított.

Biheron nőt, ki a boneztant, talán a legnagyobb szenvedéllyel búvárolta s legfényesebb tökélyre emelte, — a kenyérféltö orvosok, szemtelennek szemérmetlennek kiálták; — de fölfedezéseit az embertanban, gondosan följegyezték, s az idegbajok orvoslásának elméletét, a szende nő tudományos vizsgálódásaira és kísérleteire építették.

Dacier asszony; Hontér. Anakreon és Sapphó müveire és a Szentírásra magyarázatot irt, a svéd királyne által nagyra becsültetett s koszorúra érdemesittetett. Az udvar emberei által pedig gunyiratokkal tiszteltetett meg.

 

III

Ki nem olvasta Erzsébet angol királynő síriratát? — Az egész itt következik : „Erzsébet ugy élt és halt meg mint királynő s mint szűz; szerette a mértékletes életet és az egyszerű öltözködést : mégis, ö vitte be az első selyemharisnyát a nagy szigetbe.  Igénytelen nőnek szeretett látszani : mégis, hiába magasztalta valaki előtte fejedelemnöi érdemeit, ha mellettük szépségét nem  emlité. Ezen gyengesége 68 éves korában sem hagyta el."

Midőn illy remekeit a természetnek, ily szellemdus nőket is, ily kivételesen méltányolnak a férfiak; látszik, miszerint : a nőkben, a tudományokra való  nagy képességet, a szivhóditó miveltséget, sőt még a hősi erényeket sem sokra becsülik.

Hisz az ellelkesedett Johanna d' Ark-ot, Orleans megszabaditóját, mint alvilági szellemekkel tanakodó eszelőst, közparancsra, lassú tűz által égették meg! Igaz, hogy : holta után a frankok neki oszlopot emeltek, majd szentté avatták.

Emlékül ezt irták róla: „A szűz lány kardja vedé meg a király koronáját”

Talán azokról emlékeznek érzékeny tisztelettel a férfiak, kik őket a gyönyörök

tengerében fürdették? Oh nem, sem csalétkekkel, sem mély bölcselkedéssel.

vagy hősi fólemelkedettséggel nyerhetni meg!

 

IV.

Három nőt mutatok föl értelmes olvasómnak. A nők, kik azok erényeit vagy szivük vérét szívhatnák be és szűrhetnék át ereiken és lelkökön: azok számithatnának méltó joggal a férfiak salaktalan szeretetére és szinlelés nélküli tiszteletére. A három nő: Erzsébet angol királyné, Jeanne d’Arc és

Artemisia, Mausoleus a Musleum névdója) neje.

 ( A letöltés töredékes. G).

 

A JAPÁN NŐ 1880. 269. Az Adobe Acrobat Rekorder nem tudta megnyitni.

 

Szemere Attila: A MIKADÓ (feleségei). 1891. 23. 367.

Harmincz esztendejénél több, hogy Japán és Észak Amerika közt megköttetett az első kereskedelmi egyezség, melyet rövid időre reá követtek az Angliával, Franczia- és Oroszországgal kötött szerződések. Három évtizede elmúlt, hogy japán  ifjak európai főiskolákat keresnek föl tanulás végett, japán követségek székelnek az európai fővárosokban. A czivüizáczió már annyira tért hódított a messze  szigetországban, hogy a japán államférfiak nagy előszeretettel keresik a kék, piros, fehér és zöld szalagocskákat, a fejedelmi kegy e külső jeleit, s az európai rendjelvadászok tőzsdéjén is, a császári japán felkelő nap-rend és

a «Chrysantemum-rend» morális érték dolgában megelőzik a török Med-Z6idjét, a szerb Takovát és a perzsa nap- és oroszlán-rendet. A kereskedelmi és diplomácziai összeköttetések élénksége daczára, Japán maga meglehetős ismeretlen ország maradt, különösen nálunk, a kik nem vagyunk turista-nemzet, a mikadó pedig az ö különösen hangzó czimével olyan titokzatos egyén maradt, mint a Dalai-Láma vagy a pekingi roppant várkastély közepén lakozó khinai császár.

Gyermekkorunkban a földrajzban, — mert a világtörténelemben még nincs helye Japánnak, — úgy tanultuk, hogy Japánnak két uralkodója van. Az egyik a shogun vagy taikun, a tulajdonképeni világi uralkodó, a másik pedig a mikadó, feje a lelkieknek, hasonlatosa világi uralmából depossedált pápához, minden anyagi hatalom nélkül. Ezt tanították régebben mindenfelé, s a kik szeretnek vele dicsekedni, hogy nem felejtették el, a mit a középiskolában tanultak, még ma is ellentmondást nem tűrő hangon jelentik ki, hogy Japánban a kettős uralkodás rendszere dívik.

A dolog pedig, mely egészen soha sem volt igaz, most már egészen nem igaz. A jelenleg uralkodó dynasztia első tagja Jimmu-tenno császár volt, a ki Krisztus sz. e. 660-tól 585-ig uralkodott. Tőle kezdve, — mert az előtte uralkodó császárok már a legenda homályában vesznek el — egész 1182-ig Krisztus sz. u. a japáni mikadó volt a Napország egyetlen és korlátlan uralkodója, s a XII. század első éveiben kezdődött meg a birodalom két leghatalmasabb nemesi családjának, a Tairáknak és a Mina-motoknak versenygése, mely csakhamar polgárháborúvá fajulván, megingatta a trón alapjait is, és Japánt majd egy évszázadra a vérengzések, villongások, áldatlan forradalmak állandó színhelyévé tette.

Az évszázados küzdelemben résztvett Japán egész katonai nemessége s a harcz a Taira-csa-lád végmegsemmisülése által szűnt meg. A Mi-namoto-családbol származó győző a japán nemzet legnagyobb hőse, Yoritomo, 1182-ben kapta a mikadótól a «Sei-i-tai-shogun» czímet, mely szószerint lefordítva azt jelenti, hogy «A barbárokat legyőző hadvezér*. Yoritomo e czimet megkapva, támaszkodva a körülte csoportosuló katonai nemesség óriási haderejére, czélszerűnek találta levenni a mikadó vállairól az országkormányzás terhét s Kamakurát választva székvárosául, — míg a mikadó Kiyotóban székelt, — odahelyezte át az ország összes hivatalait és hatóságait. Kendeleteit természetesen mindig a mikadó nevében adta ki, de bizva erejében, sohasem törődött annak óhajtásaival. Évenként egy küldöttséget menesztett Kiyotóba, kifejezendő a császárnak alattvalói hódolatát; a szegény mikadó pedig, mit tehetett egyebet, mint évenkint egyszer, szintén küldöttség által biztosítani kedvelt hivét, a shogunt, változatlan kegyelméről ós bizalmáról.

A mikadó ettől az időtől kezdve soha el nem mozdult Kiyotóból. Palotája és kertjei óriási kiterjedésüek voltak, bővelkedök pompás tájakkal tavakkal, vízesésekkel, hegyekkel, völgyekkel' díszítve, gondozva az utólérhetlen japán kerteszek által.

 

xx 2169 Termeiben összegyűltek a műipar mesés értékű kincsei, a szemkápráztató lakkművek pompás zománczok, kőből faragott megbecsülhetetlen szobrok és vázák, de e tündéri fénynyel berendezett kastélyban a mikadó azért csak fogoly volt. Nem őrizte ugyan senki, mert jól tudták, hogy ereje, a melyre támaszkodhatnék, nincs, de nevében kormány óztak az ő megkérdezése nélkül. Környezetét a kugé-k képezték, az udvari nemesek, afféle vagyontalan urak, kik gőgösen nézték le a dúsgazdag daimiókat, a katonai főnemességet, mert szegénységük daczára az ősök végtelen sora állt mögöttük, s a daimiók az ő szemeikben csak parvenük voltak, s élt bennük a lélekemelő tudat, hogy jóban-rosszban törhetetlenül álltak az egyetlen törvényes uralkodó, a mikadó mellett. Mig a kama-kurai (később tokio-i) udvarban kardok és lándzsák csörögtek és csak csatákról s hőstettekről folyt a szó, a kiyotói udvar adott hét századon át menedéket a költészetnek, irodalomnak, művészetnek.

A shoguni hivatalt a Minamoto-család kihalása után a Hojo-család, majd az Ashikagák vették át, mig végre majdnem húsz évig tartó küzdelem után Iyeyas, a Tokugana-családból, legyőzve a Hideyori híveit, megalapította azon •család uralmát, mely 1868-ig foglalta el a shoguni széket. Ő alapította meg Yeddót, a mai Tokiót, ezt választva fővárosául. Ő szervezte újra a közigazgatást, a törvénykezést és a hadügyet Japánban s a feudális katonai nemességet olyan erős fegyelembe szorította, hogy örökre elejét vette a további forradalmaknak.

A japán katonai nemesség ugyanis hűbéres testület volt, melynek szervezete nagyon hasonlított a régi német birodalom nemesi orga-nizácziójához. A láthatatlan s ismeretlen fő a mikadó volt s az ö korlátlan hatalmú helyettese a shogun. Neki tartoztak engedelmességgel a herczegek (daimiók), a kik saját herczegségükben szintén korlátlan urak voltak, felruházva a souverain összes jogaival. A daimiók várjobbágyait képezték a ha-tamotok, a zászlós nemesek és a samurai-ok a köznemesek, kik hű-bérben bírva a kisebb-nagyobb birtokot, herczegük hívó szavára kötelesek voltak táborba szállni. Iyeyas a nemesi szervezetben, elődei kárán okulva, azt az intézkedést vette föl, hogy a daimiók az év egyik felét mindig Tokióban voltak kötelesek tölteni, így kezesül szolgálva a vidéken levők loyális viselkedéseért. Azonkívül az év bizonyos napjain kötelesek voltak a shogunnak ajándékokkal, többnyire mezei termenyekkel vagy vadász-zsákmánnyal kedveskedni. Igaz, hogy a shogun ez ajándékokat viszonozta s czéljuk nem is volt egyéb, mint az illető főúrral éreztetni, hogy van Japánban hatalom, amelynek hódolattal és engedelmességgel tartozik.

A Tokugava-család uralkodása alatt a mikadó souverainitásának elve teljesen feledésbe merült volna, ha a kugék s velük együtt néhány daimió is, történelmi munkáikban folyton nem hangoztatták volna, hogy csak a mikadó a törvényes, az igazi császár, a shogun pedig csak bitorló, kinek akkor kell kiereszteni a hatalmat kezei közül, mikor a mikadó ezt neki megparancsolja. Mito második herczege (szül. 1622. megh. 1700) daczára, hogy vérbeli kötelék fűzte a shogunhoz, óriási történelmi munkájában — a 243 kötetes «Dai Nihon-Si» (Japán története) — folyton a monarchikus intézmény törvényességét védi a duarchismus ellenében, ugyanígy cselekszik Eai Sanjo. Japán másik nagy történésze «Nihon Gai-Si» (Japán külső története) czímü munkájában. A népben tehát a tényleges hatalommal szemben csakis az irodalom tartotta fenn azt a tudatot, hogy bitorló által kormányoztatik s az igazi császár, a mikadó, akarata ellenére van tétlenségre kárhoztatva.

1868-ban, midőn a szerződések megújításáról volt szó, az angol diplomaták voltak azok, a kik, a japán történelmet tanulmányozva, reájöttek, hogy a shogunnal kötött szerződések tulajdonképen érvénytelenek s az angol királynő mint uralkodó nem egyezkedhetik mással, mint a törvényes császárral, a mikadóval. Ennek a fölfedezésnek következménye volt az 1867/8-iki forradalom. Másfél évi küzdelem után, a mely nem a mikadó és a shogun közt, hanem csak az ö párthiveik közt folyt le, Keiki-sama, az utolsó shogun, bár háromszor akkora fegyveres ereje volt mint a mikadónak, az első császári parancsszóra letette hivatalát, s személyét a mikadó rendelkezésére bocsátva, egyszerű magánemberként elköltözött birtokára, Shidzúokába, a hol még ma is él egészen elvonulva a nyilvánosság elöl.

A fiatal császár Mutsuhito 1869-ben a mikadók fővárosát Kiyotót elhagyva, Tokióba költözött s azóta ez a japán birodalom fővárosa. A shogunok régi palotáját vette birtokába, s ott lakik a mesés szépségű parkban, melynek árnyékos utaira, virágos berkeibe ritkán léphet európai. Megindult a czivilizáczió friss légáramlata Japán felé is, és a császár mint képünkön látható nem viseli többé az ősök nehéz aranyhímes palástját, hanem elcserélte azt a banális nyugati tábornoki ruhával, a mely, — mi tagadás benne, — ép oly rosszul áll ő császári föl-Bégének, mint az európai asszonyviselet a Haro-kunak, a császárnénak. A császárt különféle ünnepélyeknél s a yokohamai lóversenyeken gyakran volt alkalmam látni, a császárné azonban nyilvánosan nagy ritkán mutatkozik és csak egyszer pillanthattam meg e japáni fogalmak szerint bájos nőt Miyanoshitában, a japán Tátrafüreden a hegyek közt, a mint egy szélroham felrelibbentette hordszéke selyemfüggönyét.

Mutsuhito császárnál nagyobb reformokat még nem hajtott végre országában egyetlen uralkodó sem. Alatta tört meg a buddhizmus hatalma az országban, tért engedve a shintoismusnak, a japáni államvallásnak, ő semmisítette meg a feudalizmust, egyesítve a kétszáznegyven kisebb-nagyobb herczegséget egyetlen állammá, s negyven évre szóló törlesztendő államkötvényekkel kárpótolva a régi hübérurakat, ő építtette az első vasutat a yokohama-tokio-i vonalat, melyet csakhamar követtek az osaka-kiyotói, a nagasaki-kobéi, a tokio-niigatai vonalak. Rendeletet bocsátott ki, melyben dekretálta, hogy a mikadó nem isten, a mint ezt eddig köteles volt hinni minden jóravaló japáni, hanem ember, s ezért megtiltja a jövendőre a tiszteletadás azon nemét, mely szerint, ha a mikadó kiment, útjában a házak ablakai mind el voltak zárva, s a ki véletlenül az utczán volt, midőn a császár arra ment, köteles volt a porba borulni s ott maradni addig, mig a menet elvonult. Csodálatos dolog, hogy ez a rendelet volt legkevésbbé Ínyére a japán népnek.

Acsászárnak a császárnén,Harokun, kívül, még öt felesége van, mindannyi előkelő családok sarjadéka, kiket már gyermekkorukban eljegyeztek a gyermek császárral. Harokic császárnénak fia nem lévén, a harmadik császári feleség tizenkét éves fiát tekintik a japániak a trón örökösének, bár a japán öröklési rend szerint a mikadó a császári ház bármely tagját kijelölheti örököséül.

 

 

 

A nök polgári helyzete különböző időkben és népeknél. 1861. 385. címlap

Hogy a nők helyzete nem volt mindenhol egyforma a földgömbön élő népeknél, és hogy ezen különbség a vallásban gyökerezett, tanitja a történelem. Minél alantabb állott valamely nép vallásos fogalmaiban, annál roszabb volt az asszonyok sorsa. Mig a zsidó nők, mint házastársak és anyák kellő tekintetben részesültek, a keleti pogány nök a legkeményebb rabság békóiban szenvedtek. A görögök elmés istentisztelete enyhítette nejeiknek sorsát, s a régi germánok egyszerű vallása méltó állást biztosított a nök számára. Pedig, minél szabadabb állása volt a nőknek, annál dúsabban virágoztak föl a női erények. A római és germán nőknél, kik bölcs törvények alatt állottak, erkölcsiséget, tisztaságot és szüziességet találunk, mialatt a nök a keleti háremekben erkölcsileg és szellemileg elnyomorodtak. — A keresztyénségnek, mint világvallásnak bekövetkezte nevezetes változást okozott a nők helyzetében. Kimutatta ez méltó állású; kat, s az alacsony szolgás, rabigájából és az erköl-sülyedés iszapjából kiszabditá a nőnemet. A keresztyén vallás ezen hatását nem lehet eléggé méltányolni, s a zsidók is csak ekkor nyertek tisztább fogalmat a házasságról és annak szentségéről. Az ókor legrégibb népei, kik különben a tudomány- és művészetben mesterek voltak, nem méltányolták eléggé a nők hasoneredetüségét, s nem engedték, hogy az élet napja teljes fényében ragyogjon rajtok.

A nők helyzetében két korszakot különböztethetni meg, u. m. a keresztyénség előttit és utánit.

 

A keresztyénség előtti korszak.

 

Kelet lévén az emberiség bölcsője, legelsőben is a keleti nőket kell szemügyre venni. Hogy azonban feladatunkat kellően megfejthessük, keletnek természettani viszonyait nem szabad felednünk. A természet itt egész éven keresztül a legnagyobb bujaságot, szépséget és pompát ábrázolja, s az égaljtól, táplálkozástól, foglalkozástól függ az embernek szellemi és erkölcsi valója, melynek ott természetesen más irányt kellett venni, mint vidékünkön. A természet bőkezűsége, minélfogva az első élet kellékekröl gondoskodott, elömozditotta a restségi és puhulási hajlamot, s az erkölcsi kicsapongások forrását megnyitotta. Keletnek buja tartományaiban sokkal hamarább fejlenek a nők, mint északon. A leányok gyakorta már 10-ik évükben férjkorosak, mialatt szellemi fejlödésök rendesen egész életükön át hátramarad. Ingereiket hamar elvesztik, s midőn északnak szüzei még fejlődési állapotban vannak, Kelet némberei már aggott vének. Innen ered leginkább azon lenézés, melyet a keletiek a nők irányában nyilvánitnak, mert csak gyönyörűség tárgyául tekintik őket. Ezen főbb vonások a keletiek életében többé kevesbé föllelhetök

 

A zsidó nők.

 

A zsidó nép a pogányok közt is megtartotta az egy-istenség eszméjét, s kivételképp nagyobb erkölcsiség uralkodott náluk, mig a szomszéd pogányok erkölcsi elvadulás örvényében fetrengtek. A nők helyzete is nemesebb és méltányosabb volt a zsidóknál, mint Kelet többi népeinél. Vallási okmányaikban feltaláljuk mi a szeretetet, az égnek ezen szülöttét, a házi és házassági boldogságot, már a pátriárkák korából. Igaz ugyan, hogy pásztori életök mellett, kunyhóikban egy nőnél többet tartottak, de csak egy volt háziasszony. A nők állapotát, mely a mondott időben nagyon egyszerű volt, későbben Mózes törvény által szabályozta, és örök időkre megállapította, mely az ö bölcseségét és mély belátását eléggé tanusitja.

A zsidó népnek és erkölcsének hanyatlásával a nőnemnek is süllyedni kellett, különösen Salamontól fogva, mindamellett történetök minden szakában akadunk erkölcsi emelkedettségnek, hősi érzelemnek, házassági hűségnek és szerelemnek egyes példáira.

Miután a zsidók Palesztinát elfoglalták, s a családi élet lassanként kifejlett, a nőket fonással és szövéssel látjuk foglalkozva; szövéseik később kereskedelmi czikket képeztek. Gyöngyök, klárisok, drágakövek, arany és ezüst kezdtek éktárgyakul szolgálni; szagos tárgyak illatoztak a zsidó nők szobáiban, s ruháikat kellemes szerekkel füstölték. Azért mondja Salamon a menyasszonyról : a te ruháidnak illata, mint a Libanonnak illata. A szomszéd népekkeli szorosabb füzödés után a ruhakelmék drágábbak lettek, s a diszöltönyök biborral festettek és arannyal szövettek; ezért mondja már a 45-ik zsoltár : nagy király leányának ékessége, s arannyal van köntöse átszőve.

Egyes ruhadarabokat illetőleg, kevéssé különböztek a zsidó nők a többi keleti asszonyoktól. Ingük lenből, gyapotból vagy selyemből volt, mely bő ránczokban csüngött a testen. Efölött foglalt helyet a biborral és virágokkal ékitett alköntös, mely a testet egész a lábak hegyéig befedte, és csinos szélfodrokkal volt megrakva. Ezen köntöst a csípőkön felül egy mesterséges öv tartotta össze, melyen egyszersmind egy kis börerszény is függött, némely apróbb szükségletek eltételére. Az ujjakon drágaköves gyürük ragyogtak; arcz és mell fátyollal volt borítva. Felső köntösük egy nagy kendőhöz hasonlított, különböző kelméből és színnel. Az arczfestékeket is ismerek a magasabb rangú zsidó nők ; hordtak fülfüggöket, eleinte szaruból, későbben becses fémekből; nyakukat és karjaikat aranylánczokkal és gyöngyökkel ékesitették, melyek sokszor több ezer tallért értek. A lábbeli eleinte kákából, fahéjból és más, hasonló  anyagokból készült. Későbben hajékükre is nagy figyelmet fordítottak a zsidónök, s egyes hajfonataik összefogására becses tűket használtak, hajukat illatos szerekkel kenték, fejükön pedig vagy hálóalaku fejkötöt viseltek, vagy homlokszalaggal körítették azt.

Keleti szokáshoz képest a házasságok nem vonzalomból, hanem a szülék akarata szerint köttettek. A kéréssel nászajándék volt összekötve. A nemi szeretetet részint vallásos törvényeik szoritották háttérbe, részint a nők alárendelt helyzetéről uralkodó nézet gátolta, melynek helyére aztán férj- és gyermekszeretet lépett. A házassági viszonyokat oly bölcsen szabályozta Mózes, hogy ezen törvények részint még ma is divatban vannak. Az összekelést, mely ünnepély volt, eljegyzés előzte meg, vagy írásbeli kötés, vagy szóbeli nyilatkozat által. Ide járult még, hogy a vőlegény a menyasszonynak szerelmet, tiszteletet, tartást és védelmet biztosított.

Az özvegyek állapotát a törvény vette oltalma alá. Ezek szerint a házasság eszméje s a nők méltósága meg volt mentve a zsidóknál, mig a szomszéd népeknél a nőnem a legnagyobb barbárságnak esett áldozatul. Hogy mily magas képzettségi fokra hágtak némely zsidónök, erkölcsi és vallásos tekintetben, annak sok szép és dicső példáit láthatjuk szent okmányainkban. Ki előtt nem volna ismeretes Déborah, a hősnő, a nöiségéröl emlékezetes Ruth, az Istenben bízó és hősi bátorságú Judith, és amaz asszony a Makkabeusok közöl, ki csodálkozást érdemlő erős hittel nézte kedves fiainak Antiókhus általi felkonczoltatását.

 

Folytatása következik.

 

 

 

 Sz. E.: A NŐK AMERIKÁBAN. 1891. 90.

Míg a nő-emanczipáczióról tudósok és nem tudósok könyveket írnak, addig Amerikában már gyakorlatilag is megoldották egy államban ezt a kényes kérdést. A kezdeményező Wyoming amerikai — úgynevezett — territórium, amely csak nem régen lépett az Egyesült Államok szövetségébe, mint állam.

Ez az új állam Észak Amerika mappáján először 1868-ban péczéztetett ki, t. i. akkor kerekítette ki a kongresszus külön territóriummá. A következő évben, azaz 1869-ben, Washingtonból ki is küldték oda a szükséges hivatalnokokat, a territórium politikai szervezetet kapott s a lakosság, amely akkor körülbelöl 5080 lélekből állt, megválasztotta első törvényhozó gyűlését.

A gyűlés rögtön hozzálátott munkájához, s mindjárt első összeülésében az történt, hogy valami progresszista egy rövid, de velős törvényjavaslatot terjesztett elé, amely körülbelöl így hangzott:

A wyomingi territórium törvényhozó testülete elhatározta, hogy :

1. Minden nó, aki a territórium területén lakik, mihelyt eléri tizennyolc éves korát, törvény által megengedett választásnál jogosítva van szavazni, éppúgy, mint  a férfi, nemkülönben pedig kötelezve van mindazon terhek viselésére, amelyeket a választási törvények kiszabnak.

2. Jelen törvény a megszavazás után azonnal életbe lép.

Hogy ki volt e törvényjavaslat szerzője, azt a história nem jegyezte fel. Némelyek azt gyanítják, hogy valamely progresszista hölgy, aki, — mint a javaslat szövege mutatja, — igen erős jellem lehetett, sőt némelyek a személyt is meghatározták, mint aki később becsülettel töltötte be a béke-birói tisztet. A többség azonban azon a véleményen volt, hogy a női jogok lovagja, — bárki lett légyen is ő, — az egész törvényjavaslattal csak egy kis tréfát akart csinálni.

Már akárhogy volt, elég az hozzá, hogy viharos tárgyalás után s némi «styláris módosítással» a javaslat — elfogadtatott.

A módosítások közt leglényegesebb az volt, hogy 18 évről 2l-re emelték a megkívántató életkort. A vita alatt ugyan a javaslat egy heves ellensége azt indítványozta, hogy legalább is 30 éves életkort állapítsanak meg, még pedig azzal az alattomos célzattal, hogy akkor a törvény úgyis csak írott malaszt marad, mert egy nő sem fogja azt magáról bevallani, hogy elérte 30 éves életkorát, még ha oly jogokat adnak is érte, hanem a ravasz czélu indítványt elvetették.

Mint az minden újonan összeverődött amerikai közösségben lenni szokott, a wyomingi territórium polgársága is mindenféle szerencse-hajhászokból, játékosokból s «szalon»- (azaz: korcsma) tulajdonosokból s hasonlókból állt, magukkal hozván a hozzájuk méltó hölgyeket is. Csak kevés komolyabb czélú ember hozta magával a családját is, úgy, hogy a jövendőbeli választó-hölgyek többsége a társadalomnak nehezen meghatározható, és éppen nem választékos osztályához tartozott. Mindez azonban nem akadályozta a törvényhozást, hogy a hölgyeknek részt engedjen a territórium kormányzásában. A határozat fő okául azt hozván fel, hogy ez a törvény nagyszerű reklám lesz az új territóriumnak.

S ez a feltevés teljesen megvalósult, s alig vitte szét a táviró a meglepő újságot    Amerikában és Európában: Wyoming jövője biztosítva volt. Az új territórium mindenfelé felköltötte az érdeklődést, s a lakosság gyorsan szaporodni kezdett.

Hát ugyan a hölgyek hogy viselték magukat  a politikai szerepükben? Különösen hangzik  ugyan, de úgy volt, hogy kezdetben egész közönyösen fogadták a dolgot. A Washingtonból kiküldött három bíró közül kettő igen pártolta a  nők egyenjogosítását, s ezeknek sikerült rábírni a nőket, hogy részt vegyenek a bíráskodásban ; mint esküdtek. Sőt egy bizottságban is, amely az igazságszolgáltatási ügyek felülvizsgálására volt kiküldve.

A nők igen komolyan láttak feladataikhoz és egész jól is oldották meg azokat.  A bizottságban különösen kardoskodtak amellett, hogy szigorú törvényt kell hozni a szeszes italok árusításának szervezési ügyében, követelték a hazárd-játékok eltiltását, az ünnepnapok megtartását, ami mind nagyon nem tetszett az ő férfi kollegáiknak. Ők inkább azt akarták, hogy a már előzőleg meghozott azon törvény is megváltoztassék, amelynek értelmében a vendéglők és «szalonok ünnepnapokon bezárandók valának.

Mikor legelőször kellett a nőknek esküdtszéki tárgyalásban részt venniök, a női egyenjogúság ellenségei azt jövendölték, hogy a női finom szervezet és érzékeny szív, a női esküdteket félre fogja vezetni az igazság útjárói, annyival is inkább, mert a gyilkossággal  vádolt fiatalember «igen szép, byroni külsővel  bírt.» Úgy látszik: maga a vádlott is bízott ebben, de amint végül kiderült: hiába, mert az esküdtek, akik közt hat nő volt, nem sokáig tanácskoztak és marasztaló ítéletet hoztak.

Azok a férfiak, akik hölgyekkel együtt esküdtekként fungáltak, azt állították, hogy a nők eléggé «boszúállóknak» mutatkoztak, s bár a férfiak nem tagadják, hogy nő-kollegáik igazságosan ítéltek, mindazáltal feltűnt nekik, hogy a nők itélethozásában bizonyos merev egyenesség volt észrevehető. Ha a nő bármely úton is arra a meggyőződésre jön, hogy a vádlott bűnös, nem akar semmiféle mentő körülményekről hallani sem. A nő-esküdtek akkor sok gúnyt és sértést voltak kénytelenek eltűrni mindenfelől. Persze  a hírlapok igen jó témát kaptak, amely felett  jó ideig elménczkedhettek, s a szegény úttörő  emanczipáltaknak sokat kellett tűrni, különösen  a reporterek részéről.

«A hírlapi tudósítók és illusztrált napilapok rajzolói körülfogtak bennünket minden oldalról, irja egyik női esküdt emlékirataiban. Folyvást azzal ostromoltak bennünket, hogy hagyjuk magunkat lerajzolni, de mi szilárdul elutasítottuk magunktól ezt a megtiszteltetést. Az ülésekbe mindig sűrűn lefátyolozva jártunk, attól tartva, hogy útközben hirtelen lerajzolhatnának. Természetes, hogy azért mégiscsak rajzoltak, de a legtúlhajtottabb karikaturákban, amint a tárgyalásokon térdünkön kis  gyerekeinket tartogatva ülünk, vagy mint szörnyű vén leányok egy csúnya ölebet és macskát viszünk magunkkal. Még nótát is csináltak ránk, amelyet széltiben énekeltek az utczákon, s amely így kezdődött:

 

Ne sírj, ne sirj, kis baba,

Ülésbe ment a mama

.

Hanem. azért nem estünk kétségbe: ösztönzött bennünket a nemes dicsvágy és patriotizmus. Olyan legendát is beszéltek, hogy mikor egy alkalommal tizenegy nő és egy férfi esküdt volt  együtt, a nők a férfit holtra beszélték. De e meséken kivül sokkal komolyabb ellenvetések is támadtak a női esküdtek intézménye ellen, mint például az, hogy a tárgyalásban némely kényes  természetű dolgot el kellett előttük hallgatni,  meg hogy nagyon hosszúra nyúló tárgyalásoknál kimerülnek, stb. és végre is azt határozták,  hogy esküdtek csak férfiak lehetnek.

1871 -ben Wyoming második törvényhozó gyűlését tartotta meg, amelyben előállottak egy törvényjavaslattal, amelynek érteimében a nők elüttettek volna a politikai egyenjogustságtól. A javaslatot elfogadták, de az elnök nem akarta azt megerősíteni, s visszaküldte azt egy irat kíséretében, megmagyarázva, hogy miért tagadja meg a megerősítést. A többi közt azért, mert a törvény megváltoztatása nem egyeznék meg a territórium alaptörvényeivel, s minthogy a törvény megengedi, hogy a nő gyámkodhassék kiskorú gyermekei felett, nem volna  igazságos, hogy megfosszák őt a beleszólás jogátol olyan dolgokat illetőleg, minő például az iskolaügy is. Minthogy a nőnek joga van a vagyonszerzéshez, méltányos, hogy joga legyen a közterhek kiszabásánál is közbeszólni. Azt is felhozta az elnök, hogy törvény szerint a nő is éppúgy jogosítva van a tanítással foglalkozni, mint a férfi, s mivel ezen jogánál és tiszténél fogva neveli és tanítja a jövőbeli szavazó és törvényhozó polgárokat, nagyon természetes követelmény, hogy neki is szava legyen a választásoknál és megismerje a gyakorlatból azokat a jogokat és kötelességeket, amelyekre a gyerekeket oktatja.

A dolog vége az lett, hogy az újabb törvényjavaslatot elvetették s a wyomingi nők immár húsz év óta élnek az egyenjogúsággal. Igaz, hogy ez még eddig csak abban érvényesült, hogy a nők éppúgy viselhettek hivatalokat, mint a férfiak, s éppoly fizetést húztak hivataluk után, de a politikában még eddig nem játszottak nagyobb szerepet, t. i. nem állítottak képviselőjelölteket a maguk sorából. Hanem azért választójogukat nagy előszeretettel gyakorolják. Az erre vonatkozó adatokból látjuk például, hogy a hölgyek a választók kontingensének egy harmadát képezik, hogy száz közül nyolezvan tényleg gyakorolja is választói jogát. A férjes nők sokkal nagyobb szorgalommal vesznek részt a választásokban, mint a nem-: férjesek.

A nyírott hajúak és vörös hajúak sokkal nagyobb önállósággal birnak, vagyis sokkal inkább meggyözödésböl szavaznak, mint a többiek, akik  többnyire férjeik és vőlegényeik befolyása alatt  szavaznak, vagy pedig a jelölt iránti személyes  rokonszenv és ellenszenv által vezéreltetnek. Ha  a jelöltnek felesége van, s ez egy vagy más okból  nem tetszik a választó hölgyeknek, akkor jobb a jelöltnek fel se lépni, mert biztosra veheti a bukását. Az is megtörténik, hogy a férj az egyik  jelöltre szavaz, a feleség meg a másikra, de ebből  soha sem fejlődik családi perpatvar, és általában nem vehető észre, hogy a nők politizálása káros befolyással volna a családi életre.

Wyoming lakossága jelenleg elérte a százezer létszámot. A lakosok legnagyobb része a Csendes Óczeán melletti vasút mentében fekvő városokban lakik. A politikai élet és a kereskedelem nagyon élénk, s a czivilizáczió nagy haladást tett az új államban. Mint egy legutóbb készült statisztikából látható, az Egyesült Államok közt az irni-olvasni nem tudók száma éppen Wyomingban a legcsekélyebb. Nagyon természetes, hogy a territórium igyekezett is önállságra vagyis «államiságra» jutni, elérni azt, hogy lakosai egyenlő rangúak legyenek az Egyesült Államok többi polgáraival. Maguk válasszák biráikat és közigazgatási hivatalnokaikat, s szavuk legyen az elnökválasztásnál is. Ezt el is érték és a territórium nem régiben átváltozott állammá, s nagyon reménykednek a wyomingiak, hogy most még nagyobb lesz az oda telepedők száma, s ezzel együtt szaporodni fog ott a tőke is.

Mikor ezelőtt néhány hónappal a territórium az Észak Amerikai kongresszushoz beadta az iránti kérvényét, hogy fölvétessék az államok sorába, szokás szerint előbb alkotmányozó bizottságot választott a maga kebeléből, a mely bizottság egy alkotmányt dolgozott ki. Az alkotmányban nem feledkeztek meg a nők politikai egyenjogúságáról sem, amely ellen azonban rögtön ellenzék támadt a washingtoni képviselők körében. A kongresszus úgy vélekedett, hogy a konstitucziónak ez a pontja nem ellenkezik az Egyesült Államok alkotmányával és megerősítette Wyoming alkotmányát.

 

 

ORSZÁGOK

 

 

A JAPÁNOK OROSZ-ELLENES LIGÁJA. 1904. 9. 443.

Az a mély gyűlölség, mellyel a japán hazafiak már jóval a mostani háború kitörése előtt az oroszok ellen viseltettek, abban is nyilvánult, hogy Mandzsúriának Oroszország által való megszállása óta mindenfelé oroszellenes ligák alakultak, melyeknek czélja ezt a gyűlölséget szítani s a nemzetet előkészíteni és lelkesíteni a háborúra. A legelterjedtebb ezek közt a ligák közt a Tairó Dósikvuit nevű, melynek tagjai jelvényül európai ruhájuk fölé rizs-szalmából készült suba-félét öltenek, olyasformát, amilyen a japáni parasztnép rendes viselete. Lábukon fűzős sarut viselnek, a fejükön széles japán kalapot, karimáján a liga nevének köriratával. Gyűléseken, tüntetések czéljából tartott felvonulásokon ilyen módon öltözve szoktak a liga vezetői s tagjai megjelenni.

 

 

 

gróf Vay A. Péter: NIPPON: A MIKÁDÓ ÜDVARÁBAN. 1907.  535.

A császári cseresznye-virág ünnepély

Amikor kivirul a cseresznyefa ága, egész Nippon ünnepel, fiatal és öreg. gazdag és szegény, boldog-boldogtalan elvándorol a gyümölesősök felé. Mert nincsen olyan város, melynek határában ne terülne el egy-egy régi cseresznyés. A legtöbbnek eredetét homály fedi. A fákat régen elhalt ősök ültették. A cseresznye virágát tartotta e nép mindenkor a legszebbnek. Cseresznye-bimbó jelképezte a tavaszt, fejezte ki a fiatalságot. A mai napig a viruló cseresznye-gally magának a nemzetnek symbolicus jelvénye. A mi Spanyolországnak a piros szegfű, a francziáknak a Rose la Francé, Angliának újabban a primula és mi nekünk a tulipán, az Japánnak a cseresznye-virág. (Nem Hollandia a tulipán hazája?)

Alig fakad ki az első bimbó, örvend, vigad az egész nemzet. Ekkor írják nevezetes költők az érzelgős Uiakát és a szellemes Hokkukát.  Ilyenkor gyűjtik kedvelt festőik az új benyomásokat suggestiv vázlataikhoz. A legműveltebb Maecenások és a legkifinomultabb Dillelanlik egymással versenyeznek, hogy kertjükbe gyűjtsék meghitt barátaikat, mint ahogyan a meghívó mondja: «az ágakat megtekinteni!. Tudósok, irók, művészek, államférfiak és katonák töltik a délutánt elvont szemlélődés közepett. avagy eszmecserébe kezdenek, költeményeket rögtönöznek és művészi kérdéseket vitatnak.

A majálisok legérdekesebb időtöltése a nevezetes Cha-no-yu vagy tea-czeremónia. Nem kevésbé hagyományos szórakozás a Ko, vagy különböző illatú tömjénfüst élvezete. Mindannyi ősi hagyomány. Csak olyan szigorúan megvan azok minden egyes pontja határozva, mint ahogy a klasszikus Htnta virágrendezésnél elő van írva minden hajtásnak az állása. Megannyi ősi hagyomány, sőt történeti okmány. A tea-czeremónia hogyan fejlett ki több századokon át a mai rituális aktussá, a tömjén és illatszagolásnak hogy alakították meg rendszerét és miként szabták meg törvényeit,  a virágrendezésből minő módon vált kánon, megannyi tág tere a nép psychologiája megismerésének.

De csak e hagyományokat ismerve, ezek menetét megfigyelve érthetjük meg művészeiket, íróikat, tudósaikat. Szeretném részletesebben ismertetni nemcsak hires műveiket, de a géniuszt magát is, mely e műveket alkotta. Páratlan festményeiknél, melyek ma világhíresek, a művészi érzék mikénti megnyilatkozása még érdekesebb. Egy Koryn, Bunsho, Tanju, vagy Hiroshigi képei nem annyira objektív értelemben, mint subjektiv felfogásukkal hatnak. Beccsel kevésbé a festmény mint műtárgy,  inkább annak esetleges hatása bir, az érzés, az impresszió a lényeges, melyet a szemlélőben felébreszteni van hivatva.

Ez volt az impresszionizmus eredete. E téren voltak a nipponok mestereink. Ilyen egészséges és életerős impressziókat igyekeztek a francziák elsősorban tőlük ellesni. Ennek az iránynak voltak hírnökei Európában a Goncourt testvérek és eszthetikus iskolájok hivei. Az udvari meghívó arany czimeres fehér lapjára «Cseresznye virág szemlélés volt irva. Idegenre nézve a mondat értelme enigma (rejtély). És értelmetlen marad az egész fogadás és annak jelentősége, ha nem volt alkalma a nép szokásait tanulmányozni, azokat megösmerni.

Hamu palota kertjeiben volt az ünnepség. Legalább az volt a neve, jóllehet ott palota nem létezik. Virágos kertet se láttam semerre sem. Hogy a helyet elképzeljük, gondoljunk egy négyszögletes pár hold nagyságú szigetet; melyet három oldalról csatornák határolnak, a negyedik pedig az öbölre néz. A fekvés a Simbachi állomástól 100 lépésre egy szerény külvárosban meglehetősen prózai. De ha egyszer a hídon áthajtottunk és az őrök betették a kaput mögöttünk, azt hihetnők, száz és száz mértföld választ el a fővárostól.

Ebben voltak mesterek Nippon kertészei. Hatásokat terveztek és hatásokat keltettek is. Vadont teremtettek a városok között. És ha palotát nem találtam is a mi értelmünkben, itt amott a sűrűsben barátságos faházak rejtőznek. Mindeniknek más a rendeltetése és mindannyinak más a neve  de valamennyi egyaránt szerény és apró. A virágokat pedig a gyepre helyezett terméskövek pótolják.

 

bal oldali kép  TIPIKUS JAPÁN KERTRÉSZLET.

jobboldali kép BEJÁRAT A JAPÁN CSÁSZÁRI KERTEKBE

 

Egy szóval minden a megszokott, a régi szabályok értelmében. Hama kertjét ha le akarnám írni, ismételnem kellene, awmit a császár magánkertjeiről mondottam. Japán kertjeit ugyanazon szabályok szerint rajzolták. A középponton egy szeszélyes alakú tó terül el. Körül   dombokat, halmokat emeltek. A háttérben pedig sűrűn ültetett fák állnak. A művész, amennyire módjában állt, az ország valamelyik hires pontját kívánta utánozni.

Mindenkelőtt a szigetvilág egy-egy népszerű tájának impresszióját óhajtotta kelteni. A terméskövek óriási sziklacsoportokat jelképeznek, a dombok hegylánczokat ábrázolnak, a kaviccsal teleszórt ösvény a hires Tokaido országútja,  a kis tó pedig határtalan tengerré nő a szemlélő képzeletében. Ilyen Liliputi világ Hama berke is.

A vendégek délben kezdtek érkezni. Egy órával később együtt volt Japán szine-java. Mint hallom, kétezer meghívót küldtek szét. Hivatalosak voltak nemcsak az udvar tagjai, de a katonai és polgári kitűnőségek is. Azonkívül teljes számmal jelent meg a diplomácziai és konzuli kar, valamint az ország nemessége.

A hadsereg volt legfényesebben képviselve. Japán első sorban katonai hatalom. Ezt ezen alkalommal is demonstrálta. A veres hajtókás világos egyenruha nagy többséggel szárnyalta  túl a fekete szalonkabátokat. A tisztek elég jól festenek és modoruk, magatartásuk feltűnően utánozza a német katonaság feszességét.

Az egyes csoportokat szemügyre véve, érdekes volt arezokat ismerni fel, melyeket olyan sokszor láttunk a háború alatt a képeslapok hasábjain. Oyama marshall, Togo admirális természetesen az érdeklődés központjában állnak. Mindkettő arezszine meglehetősen sárga.

Megjelenése úgy a szárazföldi, mint a tengeri hősnek lehetőleg szerény. Ha nem ismertem volna őket régebb időtől fogva, alig hittem volna, amint ott beszélgettek egy csoport közepett, hogy az utolsó háború győzelmében az oroszlánrész őket illeti. Távolabb egy másik cseresznyefa  árnyában, Tokugawa herczeg, a Sogunok ivadéka, Kau-in őrgróf és Ilo admirális sétáltak fel s alá.

Az államférfiak közül elsősorban Inouyet kell említenem, mert a nagy Ito nem volt jelen.

Korea rezidense ez idő szerint  igyekszik fényes pályáját újabb sikerekkel koronázni. Feladata nem könnyű. Daczára hogy, mint mondja, Lord Cromer és Egyptom példáját gyekszik követni. Egy másik távollevő nagyság Okuma volt. Mióta merényletet követtek el ellene, és a jobb lábát amputálták, nem szeret nagy ünnepségekben részt venni. Sajnáltam, hogy elmaradt. Annyira hozzá tartozik a mai Japán társadalom minden mozzanatához, s az ő társalgása a legtartalmasabb az egész fővárosban. És a mi nem kevésbé ritka jelenség e nép között: ő beszél legnyiltabban nézeteiről. De igazi varázsa abban a rendkívüli élénkségben és lelkesedésben rejlik, melyet daczára hogy a 80 felé jár, mai napig megőrzött.

Az üzleti világból Ivasaki és Goto báró a két legbefolyásosabb alak. Goto jelenleg a mandzsúriai vasutak igazgatója. Joasaki a világot járó Nippon-Jusen-Kaisha hajótársaság elnöke,  jobban mondva tulajdonosa. Ö Japán leggazdagabb polgára. Az ő szava nélkül semmi sem történhetik. Mindez emberek a mai Dai-Nippon — Nagy Japán — megalkotói. Az ő akaratuk nélkül semmi nem létesül. A kormányok változnak, a miniszterek jönnek-mennek a szintéren — de a hatalom változatlanul ott van e kiváló emberek kezében.

A jelenlegi miniszterelnök Saionji — de mint értesülök, nemsokára Kalsura fog helyébe jönni. Külügyminiszter Hayashi, a volt londoni nagykövet. A közoktatási tárcza pedig a volt bécsi követre, Makinora  van bízva. A pártok még gyorsabban váltakoznak itt, mint Európában, a hatalom kereke még sebesebben forog. Mintha csak azt akarnák, hogy legyen minden politikai fractiónak alkalma érvényesülni.

Minden tehetséges embernek juttatnak tárczát rövidebb-hosszabb időre. De ha komoly a helyzet, végzetes napok következnek, akkor az egyik párt éppen úgy elhallgat, mint a másik, a kisebb személyiségek félre állnak, és a nemzet sorsát, akár hivatalban vannak, akár nem, a nagy emberek intézik. A közvélemény, a nép egy-egy Ito, Jamagata, vagy Okuma köré csoportosul.

Midőn a vendégek együtt voltak, jelentették a császár és császárné érkezését. A felségek egy csapat dzsidástól követve érkeztek a Jeddo-palotából. A fogatok, ha nem is fényesek, de tisztán vannak tartva.

A fogat új intézmény Japánban, így érthető, hogy az istállók gyengék. A vérbeli herczegek és a diplomácziai kar a sziget előtti teaház, a Naganoshima-no-Ochya előtt várakozott. A szokásos üdvözlések után a menet következő sorrendben indult meg: Elől Tanaka gróf főudvarmester, utána a Mikádó, majd kis távolságra neje.

 

A JAPÁN URALKODÓ PÁR

A MIKÁDÓ NEJE, A MIKÁDÓ

 

Ezután következtek a trónörökös, trónörökösné és az összes vérbeli herczegek. A császár tábornoki egyenruhát, sötét atillát és veres nadrágot viselt. Az egyenruha nincs előnyére. Mint minden japánnál, a felső test túlságosan ki van fejlődve, a lábszárak pedig aránytalanul rövidek. Mint hallom, újabban nagy súlyt fektetnek rá, hogy a gyermekek sokat mozogjanak és hogy ne maradjanak a földön guggolva, mint hajdan.

A császárné európai selyem öltözetben volt. Csak pár nap előtt érkezett meg a tenger partjáról, hol a telet töltötte. Egészsége gyenge, s még törékenyebbnek találtam, mint mikor utoljára fogadott. De kifejezése mindig szelid és barátságos. A menet megkerülte a kis tavat és aztán egy öböl partján elhaladva, a szigeten felállított sátor felé haladt, ahol megkezdődött a cerele, akár csak nálunk, jobban mondva mint Angliában vagy a német udvarnál. A forma határozottan kevésbé rideg, mint a mi spanyol etiquetlünk, és a Mikádó, mint Edvárd király és Vilmos császár, barátságosan szorít kezet érdemes alattvalóival.

A trónörökös és neje fiatal pár, kik koruknál fiatalabbnak látszanak. Mellettük állottak Ari-sugawa herczeg és herczegné és végre Highasi-Fushinri herczeg nejével, kinek atyja ez idő szerint Angliában időz.

A császári herczegek mind egyenruhában jelentek meg, feleségeik pedig európai divat szerint voltak öltözve. A császár és császárné, miután pár szót váltottak a család tagjaival, a sátor előtti szőnyegre léptek, ott fogadva a külföldi hatalmak képviselőit. Először jöttek a nagykövetek a sorra, kik bemutatták a követség tagjait és kiválóbb földijeiket. Volt pár angol és német tiszt, azonkívül több amerikai tengerész. A klérusból egy amerikai katholikus érsek, a tokiói orthodox vikárius és az anglikán püspök voltak jelen. Engem már első ittlétem alkalmával bemutattak úgy a császárnak, mint a császárnénak, most visszatértem alkalmával magánkihallgatáson voltam, így újabb bemutatásra nem volt szükség.

Midőn az utolsó diplomata is meghajtotta magát, a császár országa nagyságainak hódolatát fogadta. Tovább beszélgetett Tógával, Oyamával, Saiongival. Négy óra elmúlt, mikor az udvar kíséretével asztalhoz ült, megadva a jelt a luncheon-ra. A kis zöld sziget fehéren volt pettyezve terített asztalokkal. Azonkívül két oldalon hosszú buffet állt.

Az udvartartás dicséretére legyen megemlítve, nemcsak bőségesen volt tálalva, de a kiszolgálás is kifogástalanul folyt. Pedig nem lehetett könnyű feladat kétezer embert kielégíteni, és még sokkal nehezebb lehetett a munka kétezer türelmetlen és a látszat szerint ítélve, kiéhezett vendéget jól tartani. A ki valaha látott európai udvari estélyek alkalmával ebédlőt rohammal venni be, kinek nem újság a mód, a melylyel a kegyelmes és méltóságos vendégek az asztalokat megrohanják, és ki tanúja volt az elkeseredett hareznak, mely egy sonkás tál vagy boros pa-laczk körűi folyik, — az könnyen elképzelheti magának az itteni látványt is. A japánok szorgalmas tanítványai a nyugati kultúrának.

Felette érdekes megfigyelni az európai intézményeknek nemcsak elterjedését, de azoknak a helyi viszonyokhoz mért felfogását is. Mintha még nem ismernék a legtöbb intézményeink lényegét  jóllehet formailag már elfogadták őket. És nem ismerik a mi művelődésünk szellemét, és nem látják azok árnyoldalait, mint ahogyan mi nem veszszük észre az övékét. így a japán, ha a világ legudvariasabb népe, míg saját nemzeti szokásait követi, — mihelyt európai modort utánoz, darabos és durva.

Kimonót viselve, a ruházata megválasztásában művész és finomult, — ha azonban szalonkabátot húz és köcsögkalapot tesz fejére, olyan, mintha a zsibvásáron szedte volna össze gúnyáját. Otthonánál rendesebbet, tisztábbat nem találhatunk sehol, míg szigorúan régi, egyszerű berendezéséhez ragaszkodik; — de mihelyest európai bútorzatot vásárol, minden poros, elhanyagolt, és a fogadó-terem a legelőkelőbb házakban is lomtárhoz hasonlít.

A Mikádók és Sogunok udvartartásánál fényesebbet nép alig adhatott uralkodójának. Modor és szertartások szigoruabban se Versailles-ban, se Madridban meghatározva nem voltak. A Sogun elé csak földre borulva járulhattak maguk a hatalmas Dtiitniók, a hűbérurak is. A Mikádó személye pedig annyira szent vala. hogy népe egyáltalában nem is láthatta. Az új nemzedék rusztikus magatartása — az egész mai demokratikus szellem csak annál meglepőbb.

Az udvariasan úgynevezett európai czivilizáczió, jobban mondva üzletfelfogás, a commercziálizmus gyorsan terjed a Felkelő Nap országában. Sajnálatomra az amerikanizmus és első sorban a yankee modor még gyorsabban lett általánossá. A múlt finom tradicziói naprólnapra jobban kivesznek. A művészi érzék mind teljesebben eltompul az élet hétköznapi küzdelmei közepett, fennköltebb eszmények a kereskedő szellem és nyerészkedési vágynak adnak helyet. Japán régen megszűnt festői vagy költői lenni. Szine és bája a teljes átalakulás közepett megsemmisült. Az élet költészetét, és a lét művészetét, melynek olyan ritka mesterei voltak — keserű próza és fáradságos küzdelem váltotta fel.

De itt-amott még találunk egy-egy régi vonásra. Hellyel-közzel fel-feléled egy-egy nemzeti eszmény. Mai napig szeretik a természetet. Még most is rajonganak szülőföldjükért. A fiuk mint atyáik, még most is órákon át el tudnak gyönyörködni egy-egy őszi rózsa vagy cseresznye virágában és csoportosan zarándokolnak az ország hires pontjai felé, hogy ott a híres kilátások előtt napokig merengjenek. A természet és hazájuk szeretete volt kétségkívül az a két jellemvonás, mely történetük és művelődésük egész két ezredéves folyamatán legjobban megkap. E két ritka tulajdon volt úgy hajdani nagyságuk, mint mai hatalmuk alapja. És amint ott látom magam előtt Hama cseresznyése virágaiban gyönyörködni az ország államférfiait, katonáit, nagy embereit, örülök, hogy annyi változás, olyan teljes átalakulások daczára, még a legmogorvábbak is tudnak gyönyörködni egy-egy nyiló virágban, — mint a milyen lelkesedéssel áldozza fel vérét mai napig minden Nippon hazájáért.

 

*  *  *

 

A japánkert a tudatos művészi tájépítés egyik formája, amit a japánok a VI.-VII. században vettek át Kínából és Koreából. Lényege az ember és a természet közötti harmónia megteremtése: egy meditatív hely, ahol csendesen szemlélődhettek, elmélkedhettek önmagukban. gogle

 

 

 

gróf Vay Péter: JAPÁN SZIVÉBEN 1907.  37. 737.

— Jamato, —

A nap keltével indultunk. Joshino, a legközelebbi czélpont még hosszú két napi járóföld. Nincsen időnk vesztegelni. A kago útra kész. A törékeny bambusznád-alkotmány fel van szerelve elemózsiával, takarókkal és ernyőkkel. De mind e szükséglet nagyon kis teret foglal, — és a minimumra szorítkozik. Az étel egy-egy kis kosár főtt rizs. A takarók megannyi olajos papírlap. Azonkívül egy-egy szalma-bocskor, hogy ha útközben egyik-másik elkopik, legyen mindjárt kéznél váltani. Mindössze ennyire terjed az egész szükséglet. De hiszen az orientális

népek egyik nagy kiváltsága, hogy a feleslegeset soha se kívánták. És így gondolkoztak a japánok is. Ilyen alapra van építve egész élet-rendszerök. Ezt tanította philosophiájuk.

Minek az, mire szükségünk nincsen? Minek a felesleges? Ez a tétel volt jelszava úgy e nép ólet-bölcsészetének, mint egész művelődésének is, hogy egyszerű, de kényelmes lét, a szerény — de a legapróbb részletekig gondozott hajlék. — Az itt-ott kifejezésre jutott műérzék, mely szintén bambusznádból van fonva. Ennyi az  egész — több ugyse szükséges. A kényelmet pár vánkos szolgáltatja.

Embereim könnyen vallukra kapják s elindulunk. Neki a vadonnak. — Se út, se ösvény,  mindössze egy mesgye kígyózik a páfrányok között a hegy oldalán. Őserdő, amerre tekintek, százados kámforfák, örökzöld chryptomeriák, terebélyes magnóliák emelkednek.  A hatalmas törzsek körül pedig illatos azalea, rózsaszín rododendron és százféle cserje nőtt áthatolhatatlan sűrűséggé.

A növényzet kivételes gazdagsága, buja növése e kis szigetország fő varázsa.

Japán szivében, Jamato őserdeiben szándékszom pár hetet tölteni. Czélom kettős:Régen óhajtottam a japán nemzet klasszikus földjét felkeresni, s ez időszerinti műtörténeti kutatásaimat e tájékon igyekezem folytatni. Jamatóbam terült el az ősi japán királyság. E földön telepedtek le az első honfoglalók. Úgy viszhangzik e kifejezés : Jamato, minden igaz japán szivében, olyan emléket ébreszt és olyan eszményeket kelt, mint nálunk e szó: Pannónia.

Szép föld ez nagyon és sajátságos. Eredeti és egyedüli a maga nemében. Hegyes-völgyes, csupa sziklaorom és örvény. Aztán minden átmenet nélkül következik a hegyre a völgy — hogy a lapályból csak annál meredekebben emelkedjék egy másik hegy csúcsa a magasba. Vulkanikus kitörések soha fantasztikusabb formákat nem öltöttek. Egy-egy vízválasztóról alá tekintve, olyan a vidék, mint egy hullámzó, kitörő láva-tenger.

Az idő gyorsan múlik a rengetegben. És a csendes magány közepett gondolataim zavartalanul szövődnek. Minden legkisebb tárgy egy-egy új eszmét ébreszt, a legcsekélyebb esemény új fogalmakat kelt. Órám régen felmondá a szolgálatot, embereim pedig nem rendelkeznek ilyen felesleges lommal. Zsebük sincs, a hová tehetnék, a ruházat nagyon lenge és egyedüli birtokuk: a kis rézpipa és dohányzacskó az övről függ alá.

Dél lehetett, mikorra a vízválasztókat érjük, vagy talán később is lehet,  mellékes. A nap teljes erejével lövelli függőleges sugarait. Az erdő és a természet déli álmát alussza. Az a bizonyos rejtelmes déli csend nehezedik hegyre és völgyre, mely még teljesebb, még némább, mint az éjszakai. Körültünk minden pihen és úgy rémlik, mintha a világ élet-lüktetése megszűnt volna egy időre.

Jamato ott terül el lábaim alatt, sajátságos alakulású hegylánczai, szűk völgyei, pántlikázó folyói, viz alatt álló rizstáblái mind olyanok innét a magasból nézve, mint egy óriási topográfiai térkép. De legszebb a kilátás dél felé. Hegyláncz hegylánc fölé tornyosulva vetődnek a világos, ezüstfelhős égboltra. És ezüstös párák fátyolozzák szakgatottan a völgyeket. Fellegek csipkésen, foszlányosan kavarognak, kergetik egymást alattunk is és felettünk.

Vándorutunk főeseménye a délelőtt folyamán egy emberi lak felfedezése. A szalmafedeles, széllel bélelt épület ottan emelkedik a hegy nyergén. Útszéli vendéglőnek látszik. Megpillantása újult erőre serkenti vitéz táltosaimat. Nem csekélyebb a csárda népének öröme sem, vendégeket látva közeledni erre, — «a merre még a madár se jár.» És kész a lakoma, egy tál főtt rizs és pár csésze tea. De ha rövid az étlap, annál hosszabbra nyúlik a siesta. És még tovább tartanak a búcsúzás mondókái. Soha szertartásosabb népet a japánnál. A spanyol udvar etiquette-szabályai egyszerű csiszolatlanság számba mennek azokhoz az aprólékos szólásformákhoz, bókokhoz, meghajlásokhoz hasonlítva, melyek itten az utolsó kulira nézve kötelezők ; kivált a hegység között, elszigetelve a külvilágtól, távol a modern befolyásoktól, a nép híven őrizte meg a mai napig hajdani szokásait, hagyományait.

 

A RIZSFÖLDEKEN.  "JAPÁN SZIVÉBEN” CZÍMŰ CZIKKÜNKHÖZ

 

Embereim és a háziak valami tizedszer hajtják meg magukat. A bucsúzásnak se vége, se hoszsza. Így kívánja azt meg a hagyomány. És e hosszadalmas, kölcsönös bókolás közben valamennyi japán mosolyog. A mosoly egy másik társadalmi szabály. Ha két halandó találkozik az úton, első kötelessége mosolyogni. Mondjon bármi közönyös dolgot, vagy tudasson bármennyire szomorú hírt, ábrázatának nem szabad semmi érzelmet, semmi belső felindulást kifejezni. Az arcz változatlanul derűlt marad egy lakodalmas menet vagy temetés alkalmával. E nép illemtana azt parancsolja: ha barátod szomorú és szenved, ne tedd még levertebbé siránkozásoddal. Első kötelességed nem fokozni, de enyhíteni fájdalmát. így mosolyog kicsi és nagy, a bölcsőtől a sírig, mígnem a mosoly odafagy valamennyinek ábrázatára.

«Bekei!» «Josso !» mondja szakadatlanul a két első, mire változatlanul feleli a két hátulsó székhordó:«Jantako !» «Jasso !» És ez így megy óráról órára, reggeltől estig — Bekéi Josso Jantako Jasso. Mit jelentenek e felkiáltások n, sohase tudtam meg. Értelmét meghatározni annál nehezebb lett volna, mert a betűk és hangok folyton változtak. Megannyi ritmikus exclamatio. hogy annál könnyebben lépést tarthassanak. Mentől meredekebb lett az út, vagy mentől szédítőbb az ösvény, annál hangosabban ismétlődött a «Bekei!» «Josso !» és «Jantako !» «Jasso !»

És amint megvannak a kis mondókák, megvan számtalan más apró sajátság is őrizve abból az időből, mikor se vasút, se kocsi nem járt az egész ország területén, és a saját, vagy más lábán járt kivétel nélkül mindenki. A székhordozók száma ezrekre ment, és szövetkezetük hatalmas intézménnyé vált. Szerepük így sokszor túlhatolt az egyszerű teherhordáson. Napokig, sőt hetekig egy-egy hatalmas vezért vive vállaikon, a közvetlen szomszédságot és folytonos érintkezést nem egyszer használhatták fel a régi időben saját előnyeikre. És még ma is szokásaik, modoruk sokat megőrzött azokból a napokból, mikor ők voltak a közlekedés egyedüli közvetítői. Erejük a régi — és kitartásuk se csökkent. — Olyan bátran lépnek és olyan parancsszóra váltják a rudat egyik vállukról a másikra, mint mikor a Shogunokat és Mikadókat vitték Tokióba, vagy Kyoto felé.

A hegy nyergéről egyenesen az alant tátongó völgybe ereszkedünk alá. Utunk új és új meglepetéseket tár elénk. A növényzet talán még dúsabb és változatosabb. A füvek és páfrányok ezer ismeretlen válfaját tanulmányozhatjuk. Sok helyen a pántlikafű és aranypáfrány szálairól fehér papirzászlót lenget a szél. Egy-egy óhaj, vagy fohász áll rajtuk, melyet ájtatos zarándokok illesztettek oda : a szellőre bízva,vigye fel az égbe imájukat.

 Amint leérünk a patak mentére, egy irgalmatlanul hosszú kigyó kerül az első két kuli talpai alá, szájában félig lenyelt préda. És fejét magasan fennhordva kacskaringózik, csaknem lábaik köré tekerődzve. Oda se néznek, és annak az ösztönszerű borzalomnak vagy undornak, melyet e csúszó-mászó nálunk okoz, ez embereknél nyoma sincs. Buddha követői egyforma babonás tisztelettel viseltetnek minden állat iránt.

Öreg lett a délután, a nap már hanyatlóban van, de falut még mindig nem találtunk. Előttünk a völgy torkolatánál mindössze pár tanyát látok. De bizony nem nagyon hívogatnak éjjeli szállásra. Van egy korcsma is. Embereim mindenáron ott akarnak maradni. Értem, ha fáradtak, közel 12 órája vagyunk úton. De egy kis dohány, pár csésze saké és sok jó szó ráveszi őket, hogy induljunk és folytassuk utunkat Dorokaváig. A mesgye lejtőn le vezet, így hát gyalogolhatok én is. A tájék változatos, hol sziklafal áll előttünk, hol kis csermelyek vágják el utunkat, vagy egy-egy vízesés zuhog alá a magasból.

Eközben eljutunk a tájék vizeinek egyik fő ágához. A széles mederben közepes folyó hullámzik a tenger felé. Ezen kell átmenni, de híd nem látszik. Mindössze pár szál deszkát kötöttek egymás végébe, de ezeknek sincs szilárd alapja, hanem a két part szikláiról függenek. Kétségkívül eredeti, sőt festői alkotmány. De e tulajdonuk bármennyire becsesek elméleti szempontból, gyakorlati értékük semmi. Aki járatlan a kötéltánczolás mesterségében és nincsenek kecskepatái, arra nézve az átkelés eleve ki van zárva.

Folytatása következik.

 

 

UTAZÁS

 

 

AZ OROSZ TRÓNÖRÖKÖS KÖRÚTJÁRÓL. 1891. 487.

Egy orosz lap czikke.

A Moszkvában megjelenő Moszkovszkij Szalon czimü orosz hetilap utolsó számában megkezdte az orosz trónörökös körútjának leírását, melyből néhány érdekesb adatot átveszünk.

Nagy nehézséggel járt, — irja a nevezett lap, — az uti irány megállapítása, mert mindenekelőtt arról kellett gondoskodni, hogy az utazási program megtartása mellett esetleges akadályok is számba vétessenek. Biztonság okáért a vasúti vonalakon a hidak, alagutak, átereszek és nagyobb bevágások már hónapokkal előbb szigorú megfigyelés alá vétettek. E vizsgálat közben tett tapasztalatok némelyike majdnem az utolsó órában szükségessé tette, hogy a nagyherczeg uti iránya megváltoztassék.

Bariatinsky herczeg, a Kaukázus helytartója, a roppant felelősség terhét csak ugy akarta elvállalni, ha az odavaló csapatok létszáma 25%-kal  egszaporíttatik, mely intézkedést azonban Szent-Pétervárott fölöslegesnek tartottak.

A tsumi merénylet, melynek politikai jelentőségét szemelött tartani el nem mulaszthatjuk, némileg igazolta azok aggodalmait, kik Bariatinsky herczeggel együtt egészen más természetű és modorú kíséretet kívántak a trónörökös mellé adatni Mit hasznai a hü ragaszkodás, lm kellő óvatossággal nem jor. vagyis a nugylierczeg kísérői mindannyian utolsó cst-pp vérüket is feláldozták volna uruk védelmére, de azért gyakran az isteni gondviselésen kivül senki sem törődött vele.

A testőrség katonái közül — háromnak kivételével — a kíséretbe oly embereket szemeltek ki. kik annak idején második Sándor czár legbensőbb szolgálatához tartoztak. Három lengyel katona is volt köztük, ezeket az utazás második hetében a czár távirati parancsa folytán vissza kellett küldeni, a nélkül, hogy ellenük még csak a legkisebb gyanú vagy bizalmatlanság jele merült volna fel. Bredern és Gutllib kapitányok a finnlandi vadászezredből szintén haza küldettek, hasonló intézkedés érte a herczeg első komornyikát, az angol Laird Eduárdot, valamint két cserkesz testőrt. Mindezen intézkedések állítólag biztonsági tekintetekből eszközöltettek, mi a legmagasabb környezet tagjait nagyon kellemetlenül érintette. Herczeg Kubecskoi Vladimír, Valkonsky és Orlov grófok kizárólag orosz eredetű egyének mellett nyilat-l koztak, mely felfogást azonban a trónörökös nem osztotta s így történt, hogy az idegeneket utóbb különféle állomásokról többnyire legma-gasb távirati ukázok nyomán kellett visszahívni.

Az orosz főnemesség nem vonta ki magát azon sokféle kötelességek alul, melyeknek állásánál fogva meg kell felelnie, de azért méltán elvárhattuk volna, hogy a kíséretben a birodalom valamennyi nemzetiségei képviselve legyenek. Gresser rendőrigazgató nézeteit e részben mérvadóknak nem tekinthetjük, már pedig alig tévedünk, midőn a sokféle kellemetlen súrlódás és sértés okát csakis a rendőrigazgató túlságos érzékenységében keressük.

Eleinte arról volt szó, hogy néhány külföldi hatalmasság példájára a trónörökös mellé polgári állású egyéneket is rendelnek, vagyis a kíséret ne legyen tisztán katonai jellegű. Ámde ezen minden estre nagyon helyes felfogást, a czárné kivételével, mindenki azzal a különös indokolással ellenezte, hogy a föld leghatalmasabb katonai államának leendő uralkodója csakis katonák kíséretében járhatja be birodalma egyes országait. Mintha a katonákon kivül más emberek nem élnének közöttünk!

Az utazás czélját szem előtt tartva, minden józan gondolkozású lojális ember sok kifogást tett a kiséret ellen, és a mint a következés mutatta, a némely helyen felmerült nehézségek bajos megoldása csakis a polgári hatóságok közbenjárása mellett sikerült, mig a jokohamai és tokiói lármás napok szomorú utójátéka majdnem mély gyászba !:ozta az orosz nemzetet.*

 



[i]

 

 

AZ OROSZ TRÓNÖRÖKÖS ÁZSIAI ÚTJÁRÓL. 1891. 20. 324.

Nagy feltűnést keltett az egész müveit világon az a merénylet, mely pár nappal ezelőtt Japánban történt, a jelenleg ott utazó orosz trónörökös ellen. Erre a közérdeklődésre hivatkozva mutatunk be jelenleg két csoportképet az orosz trónörökösnek jelen ázsiai utazásából, abból az időből, midőn Kelet-Indiát látogatta meg. Az egyik képen Bombay kormányzói palotájában a Malabar dombon fölvett fénykép után az utazó trónörökösön s főbb kísérőin kívül a keletindiai angol kormányzót s főbb embereit is láthatjuk. A másik kissé élénkebb csoportozat egy vadászat végső jelenetének fényképe. A vadászat a mesés gazdagságú hyderabadi nizam országában történt, ki fejedelmi vendégének alkalmat kivánt nyújtani párduczvadászatra. Múlt év deczember 28-án volt ez a vadászat Gerard ezredes vezetése mellett. A vadászat, habár a nagy vad Kelet-Indiának ezen részében már a ritkaságok közé tartozik, szerencsés véget ért, mert egy hatalmas, körülbelül három éves párduczot lőhettek meg, melynek teteme a fényképen fekszik. A vad egyenesen a czárevics felé rohant, de ő elhibázta s csak a kíséretében levő Bariatinszki és Obolenszki herczegek golyói terítették le, kiket e siker következtében fényképünkön Gerard ezredes tréfásan megáld. A czárevics és a görög herczeg oldalt állanak.

Ennek az utóbbi képnek már egy kis története is van. Egy benszülött főúr, Lala Deen Dayal of Indore and Seamderabad, küldötte be az érdekes fényképet egyik londoni nagy képes heti lapnak a«Graphic»-nak, mely azt egyik februári számában közölte. Az orosz czenzura azonban nagyon rossz néven vette, hogy oly képet közölnek, melyen a trónörökös nem a központot foglalja el s vadász-szerencsében alattvalók járnak elől, s ezért az egész képet s szöveget felismerhetlen-ségig befestette tintával. Egy előfizető megkül-dötte ezt a megczenzurált lapot a «Graphic»-nak, mely a művelt közönség épülésére kiadta azt az eredeti kép és szöveg változatlan közlése mellett. Az eset nagy feltűnést keltett s maga a czár is megrestelte túlbuzgó czenzorának ügyetlenségét s intézkedett, hogy ez a másodpéldány akadálytalanul jusson be Oroszországba.

A czárevics indiai útjáról báró Atzél Béla is megemlékezik, következőket irva: Neje, Maj-láth László és Majláth Géza grófok társaságában múlt évi decz. 27-én Bombayből Nandgaon állomásra utaztak, hogy innen az Ellora Caves sziklába vájt Buddha-templom megtekintésére menjenek.

Bombaytól Nandgaonig nyolcz óra alatt röpítette a gyorsvonat az utitársaságot. Bízvást reményiették, hogy a végállomáson könnyű szerrel keríthetnek majd megfelelő számú kétkerekű tongákat, melyek három hindu szolgájukkal és meglehetősen sok uti málhájokkal jó pénzért majd elviszik őket kirándulásaik távol czélpont-jára, Ellora Cavesbe. Kellemetlen csalódás várt reájok, a mikor reggel fél hat órakor a, szerény állomáson leszálltak a vonatról. A három libériás hindu szolga, a kit tongákért küldöttek, csakhamar azzal a jelentéssel tért vissza, hogy Nandgaonban ez időszerűit semmi néven nevezendő jármű nem kapható. Jóformán még első hatása alatt voltak a boszúságnak, a mikor egy angol ezredes lépett hozzájuk és tudtukra adta, hogy tongát nem kaphatnak egyet sem, mert valamennyi ilyen járművet már jó eleve lefoglaltak az orosz trónörökösnek és kíséretének, a ki jelenleg az angol királynő vendége Indiában és rövid idő múlva ez állomásra érkezik. Az ezredes egyúttal udvariasan, de bizonyos nyomatékossággal közölte a társasággal, hogy a legközelebbi vonat két óra múlva indul vissza Bombaybe : jó lesz, ha azzal ők is visszatérnek, mert tongát  kapniok teljes lehetetlenség. Utasaink e közben észrevették, hogy az ezredes és a kíséretében levő policemanek különösen gyanakvó pillantásokat vetnek utiniálháikra s ezek közt főképen azokra a díszes bőrládákra, a melyekben Atzél Béla báró ezüst evőkészleteit és asztalneműit tartotta. A szemfüles rendőrök meg is emelgették egyikét másikát a ládáknak s meglátszott az ábrázatukon, hogy azokat terjedelmükhöz képest feltűnően nehezeknek találják. Nyilván nihilista bombákat sejtettek bennök. Természetes, hogy erre aztán még éberebb figyelemmel kisérték turistáinkat, a kik nagy derültseggel ismerték fel csakhamar a helyzetet. Mindez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy lehetőleg kényelmes helyet ne keressenek, a hol bevárhassák, a mig vagy fölszállnak a Bombaybe induló gyorsvonatra, vagy így folytatják utjokat Ellora Caves felé.

A magyar turisták még ott voltak az állomáson, a mikor a czárevics, nagy kíséretével, megérkezett. Középtermetű, szőke s meglehetősen vállas fiatal ember az orosz trónörökös. Első pillanatban szembeötlenek pelyhedzö szakállal körülvett arczának jóindulatra valló vonásai és különösen feltűnik nem épen katonás magatartása. Ugy látszik, hogy erre nem fektettek nagy snlyt a nevelésnél.

Turistáink különben nem itt látták először a czárevicset. Néhány nap előtt, deczember 23-án, jelen voltak azon a fényes fogadtatáson, melyben India császárnőjének legelőkelőbb rangú polgári és katonai méltóságai fogadták Oroszország jövendő uralkodóját.

Alexandrovics Miklós nagyherczeg nem épen kedvező benyomást tett az angol hadsereg indiai tisztjeire. Az Apolló Bender-en, ebben a ragyogóan szép kikötőben, szállt partra a czárevics. Három orosz hadihajóval érkezett s a mikor a partok közelébe ért, megdördültek az üdvlövések az angol hajókon, melyeket az oroszok viszonoztak. Az Apolló Bender-en óriás díszsátort vertek az érkező tiszteletére s előtte diszszázadot állítottak föl, a melynek közép részén az angol

hadsereg egy tisztje tartotta a királyi lobogót, a Boyal standard-ot, a melyet csak fejedelmi vendégek tiszteletére szoktak előhozni. A díszsátor pompás szőnyegekkel és bíborselyem kárpitokkal borított belsejében ott voltak az összes konzulok, a tábornokok, a hatóságok fejei s a bom-bayi előkelőségek, a legfényesebb öltözetekben.

Nemsokára megérkezett pompás díszhintajá-ban lord Harris, Bombay kormányzója, száz lovas hindu testőr kíséretében. A kormányzó díszhajóra ült, üdvözölni a tengeren a fejedelmi vendéget, aztán visszatért a díszsátorba.

Kevéssel a kormányzó után partra ért a czárevics. A kormányzó a sátor bejáratánál fogadta őt és sorra bemutatta neki a diplomácziai kai-tagjait s az indiai hadsereg tábornokait. A czárevics nem épen katonásan, meg-meghajtotta magát, de senkivel sem fogott kezet. Ez nem tetszett az önérzetes angol tiszteknek. Később még fokozódott a visszatetszés, a mikor az orosz trónörökös végigment a dísz-század előtt. A század közepén álló zászlós tiszt vízszintesre meghajtotta előtte a Royal standardot, a mikor közelébe ért. Fejedelmeket megillető nagy megtiszteltetés ez az angol ember szemében. Annál nagyobb volt tehát az összesereglett előkelőségek elhülése, a mikor a czárevics meg sem állva, csak könnyen szalutált erre a nagy tiszteletadásra — olyan formán, mint a hogy a generális szokta viszonozni a közlegény tisztelgését. A látszat az volt, hogy az orosz trónörökös fitymálja a megtiszteltetést; pedig egyszerűen csak félszegség volt az egész. Hanem az angol tisztek nem bocsátották meg ezt neki s egész indiai tartózkodása alatt sem tudtak iránta fölmelegedni.

 

 

FÜGGELÉK

 

V.U. böngészés a google segítségével

 

Néhány töredékes szemelvény

 

A Vasárnapi Újság 1912-ben elég durván mutatta be a betelepültek mindennapjait.

                                 Talán ez az? Mást nem találtam. G.

                               EGZOTIKUS ALAKOK A FŐVÁROSBAN.1912. 294.

... A vasárnapi újságok jelentős részének megjelenését szombatra kellett Eredeti levél az északsarkköri expedícióról (Vasárnapi Újság, 1872. júl. 31.) – Irod

 

A korszak krónikásai – köztük én magam is, mint az Irodalmi Újság egykori ifjú munkatársa ...... 22 A Vasárnapi Ujság több fényképpel kísért cikkben számol be Tábori Kornél és ...... Szakdolgozat, József Attila Tudományegyetem, Szeged CS.

 

Tábori Kornél, 1902-ig Tauber (Szolnok, 1879. június 25. – Auschwitz, 1944. július 15.) író, újságíró, műfordító, szerkesztő és riporter google

 

Vasárnapi Újság, 1902 [49. évf.], 29. sz. ..... Budapest, ELTE BTK, 2005, szakdolgozat, 22–24. ...... hetilapban megjelenik „A régi várban” című novellája.

 

A Vasárnapi Ujság (így, rövid u-val) a 19. század egyik legnépszerűbb hetilapja volt. A gazdagon illusztrált újság bekötött példányait olvasóink ma is naponta használják. Ezentúl, itt a könyvtárban, a teljes sorozat kereshető, nyomtatható, digitális változatban is.


VASÁRNAPI ÚJSÁG

Széchenyiről írt 1860-ban

A lap a közélet eseményeit, a tudomány és a kultúra fejlődését igényes, ugyanakkor közérthető stílusú cikkekben tárta olvasói elé. 1867-ig Pákh Albert, ezután Nagy Miklós szerkesztette, főmunkatársai között Jókai Mór és Gyulai Pál nevét is ott találhatjuk. Illusztrációi rendkívül értékesek, a számtalan metszet és a magyar sajtóban elsők között publikált fényképek, a dualizmus korának felbecsülhetetlen képi forrását jelentik.
A főlapot – merthogy társlapjai is voltak – az Arcanum Kft digitalizálta. 1900-ig az interneten is elérhető az Elektronikus Periodika Archívumban. 33 gigabájtnyi anyagról lévén szó, csak helyben használható.

Németh Ferenc: Ismeretlen Kosztolányi-közlések nyomában



adattar.vmmi.org/cikkek/19629/hid_2012_03_13_nemeth.pdf

 

1907 júniusának végén adta hírül a Vasárnapi Ujság, hogy „Kosztolányi kiadta ismeretlen verseit (A kisértet) 

 

 

A KÍSÉRTET
 

Charles Beaudelaire
 

Ágyadhoz surranok sötétlőn,
mint lángszemű angyal, ha éj jön,
s feléd kúszom majd zajtalan
a hosszú árnyon, egymagam.
 

Csókot lopok rád, büszke barna,
miként a hold a hűs avarra,
s ölellek is, te bóditó,
mint sírt a reszkető kigyó.
 

Ha jő az ólomszinű regg,
hideg lesz a bús ágyüreg,
s estélig elhagyatva látod.
 

Más lágy, szelíd szivet ural:
én rémülettel, bosszuval
tiprom le majd az ifjuságod! (Google)

 

 

Kosztolányi: ÜRES ÓRÁKBAN 1907. 1002.